Sebastian a pecsétjét az Ocamposok régi archívumból előkerült pecsétje mellé nyomta.
Aztán megmutatta neki egy épület terveit, amelyet a folyóparton kívánt felépíteni. A földszinten kapta volna meg az új céh központját. Az emeleten egy iskola lett volna, ahol a hajósok, földművesek és szolgák gyermekei olvasni, írni és számolni tanultak volna.
– A lányok is – pontosított Inés.
– Főleg a lányok. Nem akarom, hogy a következő nőnek, aki képes megmenteni egy farmot, a konyhában kelljen bujkálnia, hogy meghallják.
Inés olyan melegséggel mosolygott, amilyet Sebastián még soha nem látott benne.
– Tudod, mi volt az első gondolatom, amikor azt a viccet sütötte Monteclaro megmentéséről?
– Hogy kétségbeesett ember voltam.
– Hogy egy arrogáns herceg volt, aki még a cipőjét is megérdemelte volna elveszíteni.
Sebastian Rio.
– És mikor változtattad meg a véleményedet?
– Még mindig nem vagyok biztos benne, hogy megtettem.
Felajánlotta neki a kezét.
Inés elfogadta.
Az ablakokból figyelték, ahogy a bárkák selyemmel és vaníliával megrakodva haladnak a folyón. Vitorláikon egy új jelkép jelent meg: egy patak által kettéosztott hegy, körülötte Tomás Ocampo szavaival, amelyeket az embereinek tanított.
„A folyó emlékezik, még ha az emberek felejtenek is.”
Inés ekkor megértette, hogy nem 15 évet várt a bosszúra. Arra várt, hogy visszaszerezze a tőle elrabolt helyet.
Sebastian úgy hitte, hogy egy szobalány mentette meg a vagyonát.
A valóságban Inés valami sokkal nagyobbat tett: visszaadta a szabadságot egy egész tartománynak, és ezzel megmentette apja nevét is.
