A herceget kénytelen volt feleségül venni a “csúnyább” nővért, de az egész udvar előtt levette a fátylát.

A királyi rendelet nem hagyott teret a vitának: Don Arturo Mendoza y Alcázarnak, Valverde márkinek a Salvatierra család egyik lányát kellett feleségül vennie, ha meg akarta tartani a 300 évig a leszármazottaihoz tartozó földeket.

Mindenki azt feltételezte, hogy a kiválasztott Beatriz Salvatierra lesz, Új-Spanyolország előkelő társaságának legcsodáltabb fiatal nője.

Amikor azonban Arturo megérkezett Don Reginaldo Salvatierra lakhelyére, hogy aláírja a házassági szerződést, megkapta a lányát, akit a család 10 éve rejtegetett.

Jácinta Salvatierra.

A fekete fátyolba burkolt nő.

A fiatal nő, akinek az arcát eltorzította a tűz, és akire még a saját apja is alig tudott ránézni.

Arturo Don Reginaldo irodájának ablakánál állt. Odakint az eső sárfolyókká változtatta Mexikóváros utcáit. Bent a levegőben dohány, kiömlött bor és félelem szaga terjengett.

Mr. Peniche az asztalon kiterített dokumentumra mutatott.

– A Korona által aláírt engedmény kimondja, hogy amennyiben a Mendoza család közvetlen férfi ága eltűnik, Valverde földjei az eredeti okirat birtokosára szállnak. Elhunyt nagybátyja adósságai miatt az okirat most Don Reginaldo tulajdonát képezi.

Arturo már ismerte a történetet. 32 évesen tért vissza a háborúból, egy sebhellyel a mellkasán és egy romokban heverő tanyával. Nem volt pénze a munkások fizetésére vagy a gátak javítására. Ha elveszíti a földet, 60 család Don Reginaldo kegyelmére lesz bízva, aki arról hírhedt, hogy parasztokat kilakoltatott, hogy eladhassa birtokaikat.

– Írd alá a papírokat – parancsolta Arturo. – Feleségül veszem a lányodat, és átveszem az okiratot.

Don Reginaldo letörölte a verejtéket a homlokáról.

– Van egy apró változás.

– Csökkentették a hozományt?

– Az 50 000 peso még mindig áll. De Beatriz nem lesz a menyasszony.

Arturo felnézett.

– Magyarázd el magad.

– Beatriz ajánlatot kapott Peñaflor gróf fiától. Káros lenne megszegni ezt a megállapodást. Van egy másik lányom is.

Arturo emlékezett az összes táncra, amelyen a visszatérése óta részt vett. Látta Beatrizt csodálókkal körülvéve, ahogy a kristálycsillárok alatt nevetgél. A nővérekre egyikre sem emlékezett.

– Jacintának hívják – folytatta Don Reginaldo. – Huszonnégy éves. Udvarias, engedelmes, és tudja, hogyan kell vezetni a háztartást. Nem fog gondot okozni.

– Miért nem jelenik meg soha a nyilvánosság előtt?

A férfi kerülte a tekintetét.

–Tizennégy évesen balesetet szenvedett. A hintó, amiben az anyjával utazott, felborult és kigyulladt. A feleségem meghalt. Jacinta túlélte, de… sebhelyes volt.

-Megjelölt?

– Arcának jobb fele súlyosan eltorzult. Nehezen jár. Mindig fátylat visel.

Arturo megértette a manővert. Don Reginaldo egy tekintélyes házasságra akarta fenntartani a gyönyörű lányt, és a hibásnak tartott lányt egy kegyetlenségéről híres férfinak akarta adni. Így két fontos szövetséget köthetne, és megszabadulhatna a nőtől, aki szégyent hozott a családra.

Küzdelmes időszak volt.

Ez volt az egyetlen módja Valverde megmentésének.

– Változtasd meg a szerződésen szereplő nevet – mondta Arturo –. Írd le Jacinta Salvatierra néven.

– Nem akarsz előbb találkozni vele?

– Nem veszem be a hírnevét. Visszaszerzem a földem.

Odafent Jacinta hallotta az ajtó csapódását, amikor Arturo kiment a házból.

Visszament a szobájába, és leült az egyetlen tükre elé. Levette róla a takarót.

Arcának bal oldala megőrizte anyja szépségét: világos bőr, finom arccsontok és sötét szem. Jobb oldalát csillogó hegek hálózták be, amelyek az állkapcsától a halántékáig húzódtak. Ajka sarka körül meghúzódott a bőr, és a szem körüli szempillák eltűntek.

Jacinta nem volt szörnyeteg.

Egy nő volt, aki túlélt valami szörnyűséget.

Beatriz kopogás nélkül lépett be.

„Leigazolták!” – kiáltotta. „Márkinő leszel.”

– És feleségül veheted majd azt a férfit, akire igazán vágysz.

Beatriz mosolya elhalványult.

– Valverde márki gazdag ember.

– A birtoka tönkrement. Ezért van szüksége az apja pénzére.

– Legalább messze fogsz lakni a várostól. Ott senki sem fog zavarni.

Jacinta ismét letakarta a tükröt.

– Nagyobb ketrecben fogok lakni. Ennyi az egész.

Az esküvőre négy nappal később került sor egy majdnem üres kápolnában. Jacinta szürke ruhát viselt, és arcát vastag fekete fátyol takarta. Az oltár felé sétált, kissé vonszolva a jobb lábát.

Arturo feketében várta meg. Nem próbálta meg felemelni a fátylát vagy megcsókolni, amikor a pap befejezte a szertartást. Egyszerűen csak a karját nyújtotta neki.

– A hintó készen áll.

Ezek voltak az első szavai, amiket a feleségéhez intézett.

Az út a Valverde Ranchra öt napig tartott. Az első néhány napban alig beszéltek. Arturo úgy figyelte az utat, mintha csapdára számítana. Jacinta némán tűrte a fájdalmat, amit minden egyes kátyú okozott a lábában.

A harmadik napon egy kerék beleesett egy lyukba, és előrerepült. A kezei Arthur térdére estek.

– Bocsásson meg, márki.

– Nem te építetted az utat. Nem kell bocsánatot kérned.

Fogott egy gyapjútakarót, és a lábára terítette.

– Vedd fel a kabátot! Vacog.

– Nincs szükségem együttérzésre.

„Ez nem együttérzés. Ha megbetegszik, mielőtt megérkezem, hónapokig kell majd vitatkoznom a Korona képviselőivel.”

Arturo ismét kinézett az ablakon.

Jacinta megigazította a takarót. Ez egy kemény, szinte sértő megjegyzés volt, de anyja halála óta senkit sem érdekelt a gyásza.