Amikor megérkeztek Valverdébe, felfedezte, hogy a hacienda hasonlít az új férjére: hatalmas, romos és minden látható puhaság nélkül.

A tető egy része megereszkedett. A keleti szárny ablakai be voltak deszkázva. A kerteket benőtte a gaz, és mindössze kilenc szolga vigyázott az ötven fő befogadására épült házra.

Másnap reggel Jacinta elkérte a számlakönyveket.

Doña Matilde, a házvezetőnő, gyanakodva vizsgálgatta.

– A márki intézi az adminisztrációt.

– Ő majd gondoskodik a földekről. Én a házról. Hozd ide a konyhai feljegyzéseket, a mosodát, a béreket és az élelmiszereket.

Jacinta hat órát dolgozott. Felfedezte a hentesnél fennálló tartozásait, a lejárt fizetéseket, a felfújt árakat és a korhadt gerendákat az istállókban. Az 50 000 pesós hozománya sem lenne elég, ha rendszertelenül költenék el.

Arturo sárral borítva lépett be a könyvtárba.

– Mit csinálsz?

—Megakadályozza, hogy kevesebb mint egy éven belül elveszítsem a hozományomat.

– Nem azért hoztam ide, hogy adminisztrátorként viselkedjen.

„Apám pénzéért hozott ide. Biztos akarok lenni benne, hogy az árat megfelelően használják fel.”

A válasz szóhoz sem jutott.

Jacinta megmutatta neki a számításait.

„Először is kifizetjük a falu adósságait. Aztán megjavítjuk az istállókat. A tető várhat két hónapot, de munkásokat kell felvennünk, mielőtt beköszönt az eső. Ráadásul a szénért dupla árat kérnek.”

– A kereskedő nem hajlandó tárgyalni.

– Akkor látogasd meg a raktárát, és használd ki azt a brutális ember hírnevet, ami eddig megelőzte őt.

Egy halvány mosoly jelent meg Arturo arcán.

– Készíts elő egy új szerződést. Holnap megyek.

Így kezdődött különös szövetségük.

Arturo bejárta a földeket, kijavította az öntözőcsatornákat, és meghallgatta a gazdák panaszait. Jacinta átszervezte a házat, alkudozott az árakról, és elszámolt minden fillérrel. Három hónap alatt kifizették a legsürgetőbb adósságaikat, megerősítették az istállókat, és újra megnyitották a hat szobát.

Esténként együtt vacsoráztak a könyvtárban. Aratásról, állatállományról és bérekről beszélgettek. Nem volt romantikus történet, de Jacinta nagyobb tiszteletnek érezte magát ott, mint az apja házában töltött évek alatt.

Egyik éjjel egy vihar miatt kiáradt a folyó. A víz elérte Eusebio családjának, az egyik bérlőnek a házát.

Arturo a mezőgazdasági munkásokkal kiment, hogy megmentse az istállóban rekedt állatokat és három gyermeket. Jacinta a főcsarnokot menedékké alakította. Takarókat, húslevest és ágyakat készített elő.

Arturo négy óra múlva tért vissza, két munkás támogatásával. Egy gerenda sebet tépett a homlokán.

– A gyerekek? – kérdezte Jácinta.

-Biztonságos.

Leültette a tűz mellé és letörölte a vért. Amikor közelebb húzta a kötést, Arthur gyengéden megfogta a csuklóját.

– Sosem veszíted el a hidegvéredet.

– A pánik luxus azok számára, akik abban bíznak, hogy valaki majd jön, és megmenti őket. Én már nagyon korán megtanultam, hogy senki sem fog jönni.

– Itt vagyok.

Ez a három szó áttörte minden védekező vonalát.

Arturo a fátyol széle felé emelte a kezét.

Jacinta rémülten hátralépett.

-Nem.

Mielőtt a férfi válaszolhatott volna, elhagyta a könyvtárat.

Két héttel később megérkezett egy levél, amelyet Don Gaspar de Villaseñor, a Korona képviselője lepecsételt. Valverde áthelyezésének véglegesítéséhez Arturonak és Jacintának meg kellett jelennie az intendánspalotában a téli bál alatt.

– Mindkettőnknek mennünk kell – mondta Arturo.

– Nem fogok részt venni.

– Nélküled érvénytelennek nyilváníthatják a házasságot.

– Mondd, hogy beteg vagyok.

– Villaseñor megpróbál megalázni. Ha egyedül megyek, azt fogja állítani, hogy az esküvő átverés.

Jácinta összekulcsolta a kezét.

– Több száz ember lesz ott. Bámulni fognak. Gúnyolni fognak, amiért egy arctalan teremtménnyel házasodtál össze.

Artúr közeledett.

– Te nem gyerek vagy. Te a feleségem vagy.

– 50 000 pesó vagyok, és van egy aláírásom.

–Ez volt a helyzet, amikor elhagytuk a kápolnát. Most már nincs így.

Jácinta felemelte a tekintetét.

– Mi vagyok én most?

– Az a nő, aki megmentette ezt a házat, amíg én a sárral küzdöttem. Valverde is az övé. Együtt fogjuk aláírni.

A tánc estéjén Jacinta szilvaszínű bársonyruhát és az esküvőjéről származó nehéz fekete fátylat viselt.

Amikor beléptek a szobába, a beszélgetések elhaltak. Több száz fej fordult feléjük. A rajongók felemelték a fejüket, hogy elrejtsék kegyetlen mosolyaikat.

Arturo megállás nélkül sétált, Jacinta karját fogva.

Don Gaspar egy emelvényen várakozott. Előtte Valverde tette hevert.

– Márki – mondta –, a dokumentumok szerint feleségül vette Jacinta Salvatierrát. Azonban hozott magával egy árnyékot is. Honnan tudjuk, hogy nem szedett fel egy szolgálót, és nem takarta be azzal a fátyollal?

A tömeg morgást hallatott.

– A pap megerősítette a személyazonosságát – felelte Arturo.

– A törvény előírja az aláírók vizuális azonosítását. A feleségének fel kell fednie az arcát. Ha nem hajlandó, visszatartom az okiratot.

Csapda volt.

Jacinta hátralépett. A sérült lába majdnem elesett.

„Menjünk!” – könyörgött. „Veszítsük el a földet. Nem tudom megtenni.”

Arturo előtte állt, elállva a szoba többi részét.

„Ha elszökünk, addig fognak rólad beszélni, amíg szellem nem lesz belőled. Nem hagyom, hogy újra elbújj miattuk.”

– Nevetni fognak.

– Hadd próbálkozzanak.

–Szélénk vagyok.

„Ő a legerősebb nő, akit valaha ismertem. Megmentette a népemet, az otthonomat, és mindent, amiről azt hittem, hogy elveszett.”

Arturo remegő kezeit fogta.