Azon az éjszakán, amikor Sofia elaludt, kinyitottam a dobozt, amit Lorena adott nekem.

Volt ott egy kis sárga pizsama, néhány kötött cipő és egy kórházi karkötő.

Alatta találtam egy jegyzetfüzetet, aminek a borítóján virágok voltak rajzolva.

Ez Elena naplója volt.

Az első oldalon ez állt:

„Ma tudtam meg, hogy terhes vagyok. Félek, de hihetetlenül boldog is. Mindent le fogok írni, hogy egy nap a lányom tudja, mennyire vártam rá.”

Hajnali háromig olvastam.

Elena írt a sóvárgásairól, a terhesség alatt hallgatott dalokról, és az éjszakákról, amikor nem tudott aludni, mert sírtam.

Hónapokig spórolt, hogy vegyen egy kiságyat.

Az egyik oldalon ez állt:

„Mariana ma nevetett, amikor vicces arcot vágtam. Szeretném, ha ez a hang örökre megmaradna.”

Az utolsó bejegyzés a baleset előtt két nappal kelt.

„A kislányom megtanult tapsolni. Valahányszor énekelek neki, mozgatja a kis kezeit, és úgy néz rám, mintha én lennék az egész világa. Remélem, az élet megengedi, hogy lássam felnőni.”

Becsuktam a jegyzetfüzetet, és a mellkasomhoz szorítottam.

Harmincnégy éven át azt hittem, hogy nehéz szeretni magam.

És bizonyíték volt arra, hogy valaki már azelőtt szeretett, hogy megismerte volna az arcomat.

Másnap reggel csörgött a telefonom.

Patricia volt az.

– Mit tettél, Marianna?!

A hangja úgy hangzott, mint egy sikoly, ami a készüléken keresztül jön.

– Az ingatlanügynökség lemondta a tranzakciót. Fernanda már befizette az előleget az új házára!

– Visszavontam az engedélyedet egy ingatlan eladására, ami az enyém.

– Az a ház nem a tiéd!

– Az én nevemre van bejegyezve.

–Én neveltelek fel! Én etettelek!

– És mindezen évek alatt te szedted be a lakbért a házamból.

Csend lett.

Aztán Patricia mondott néhány szót, amelyeket soha nem fogok elfelejteni.

– És mit gondolsz, hogyan támogattalak? Az édesanyád meghalt, és egy gyereket hagyott rám, akit senki sem akart. Eleget tettem azzal, hogy összeszedtem, amit ő hagyott maga után.

Éreztem, hogy lángol az arcom.

– Nem szánalomból vettél fel, Patricia. Azért fogadtál be, mert házat hoztam magammal.

Letettem a telefont.

Életemben először nem féltem attól, hogy feldühítem.

Két nappal később Fernanda megjelent a pékségben.

Magas sarkú cipőben és elegáns kabátban lépett be, és olyan erősen belökte az ajtót, hogy mindenki megfordult.

– Itt a hálátlan! – kiáltotta. – Aki semmivel akarja otthagyni az anyját!

A munkatársam, Lucia, mozdulatlanul állt a pult mögött.

– Fernanda, dolgozom.

–Leszarom! Jóvá fogod tenni, amit tettél.

Voltak vásárlók, akik kenyérre vártak.

Egy idős úr egy zacskó zsemlét tartott a kezében.

Fernanda folytatta.

– Anyám családot adott neked, amikor árva voltál. És most ki akarsz rabolni minket!

Mély lélegzetet vettem.

– Mit lopj el tőlük?

– A ház!

– A ház, amit Elena rám hagyományozott?

A nővérem kinyitotta a száját, de nem válaszolt.

– Fernanda, mondj valamit. Tudtad, hogy évekig anya szedte be a bérleti díjat abból az ingatlanból?

– Ez volt az igazságos. Támogattunk téged.

– Tisztességes volt azt a pénzt az egyetemre, az autóra és az esküvőre is felhasználni?

– Nincs bizonyítékod!

Elővettem a táskámból néhány másolatot a Lorenától kapott nyugtákból.

– Átutalások vannak Patricia számlájára és a tiédre is. És a ház még mindig az én nevemen van.

Fernanda átnézte a dokumentumokat.

Az arckifejezése megváltozott.

– Nem fogod tönkretenni a jövőmet egy régi ház miatt.

– Nem tönkreteszem a jövődet. Azt védem, akit Elena nekem akart adni.

A csipkekészítő mester közbelépett.

– Kisasszony, eleget hallottunk. Hadd tegye a dolgát a lány.

Fernanda kiviharzott.

Ugyanazon az estén elkezdődtek az üzenetek a családi csoportos csevegésben.

Hogy hálátlan voltam.

Hogy Patricia miattam volt beteg.

Hogy egy jó lány soha nem szállna szembe az anyjával a pénz miatt.

Senki sem említette, hogy megalázta volna Sofiát.

Senki sem kérdezte, miért titkolták előlem Elena létezését.

Ricardo még ezt is írta nekem:

„Vannak ügyvédeink. Ha ezt folytatod, olyan pénzt fogsz költeni, amid nincs.”

Elküldtem az üzenetet Gabrielának.

„Vigyázz rá” – mondta nekem. „És ne vitatkozz velük. Mindent dokumentálunk.”

A következő szombaton elvittem Sofiát a temetőbe.

Terézia elkísért minket.

Elena sírja egy régi területen volt, egy indákkal borított fal közelében.

A tábla alig volt olvasható.

„Elena Ramírez. Szeretett lányom és anya.”

Huszonkét éves volt, amikor meghalt.

Huszonkettő.

Csak egy fiatal nő volt, aki éjszakai műszakban dolgozott, hogy eltartsa a gyermekét.

Térdeltem a sír előtt.

– Szia, anya! – suttogtam. – Bocsánat, hogy ilyen sokáig nem értem ide. Nem tudtam, hol vagy.

Zsófia lassan közeledett.

– Ő a másik nagymamám?

-Igen szerelmem.

A lányom kinyitotta a hátizsákját és kivett belőle valamit.

Ez volt az a kártya, amit Patricia születésnapjára készítettem.

Ugyanaz, amit aznap délután felvettem az asztalról.

Sofia a sír mellé helyezte.

– Most te jössz, Elena nagymama – mondta. – Mert sosem nevettél volna ki.

Terézia sírni kezdett.

Megöleltem a lányomat.

Abban a pillanatban rájöttem, hogy nem csak egy ingatlant szerzek vissza.

Egy történetet próbáltam visszaszerezni, amit valaki megpróbált kitörölni.

Vasárnap kaptam egy üzenetet Patríciától.

„Holnap két órakor mindannyian találkozunk. El kell jönnöd, és alá kell írnod ​​egy új meghatalmazást. Ha nem teszed, akkor ne tekintsd magad a család tagjának.”