Gabriela azt javasolta, hogy ne írjak alá semmit, és az ingatlannal kapcsolatos beszélgetéseket jogi úton intézzem.

De muszáj volt Patricia szemébe néznem.

Teresa ragaszkodott hozzá, hogy velem tartson.

– Túl sokáig hallgattam, lányom. Most rajtad a sor, hogy meghallgass.

Másnap együtt érkeztünk meg a lakásba.

Sofia Luciánál maradt, aki felajánlotta, hogy gondoskodik róla.

Fernanda kinyitotta az ajtót.

– Nos, nézd csak, ki van itt, megérkezett az örökösnő. És magával hozta a pletykás öregasszonyt is.

Terézia felemelte az állát.

– Igen, öreg vagyok, lány. De még jó a memóriám.

Bementünk.

Ugyanaz a szoba volt, ahol a lányomat megalázták.

Ugyanaz az étkező.

Ugyanabban a sarokban, ahol Coco a fémdobozából evett.

De ezúttal az asztal gyakorlatilag üres volt.

Csak kávé és néhány bolti süti volt.

Senki sem főzött.

Patricia az asztalfőn ült.

Ricardónál egy mappa tele volt dokumentummal.

Arturo nagybátyám, a felesége, Mercedes, és több rokonuk csendben figyelte az eseményeket.

– Ülj le, Mariana – utasította Patricia.

Nem voltak elérhető székek.

Állva maradtam.

– Jól vagyok így.

Ricardo kinyitotta a mappáját.

– Itt van egy új meghatalmazásunk a ház kezelésére. Aláírod, és mindannyian elfelejtjük ezt a kellemetlen incidenst.

– Nem fogom aláírni.

Fernanda ököllel az asztalra csapott.

– Akkor te már senki vagy számunkra!

Patricia a papírokra mutatott.

–Úgy neveltelek, mint a lányomat. Engedelmességgel tartozol nekem.

Teresa mindkét kezét a botjára tette.

– Mielőtt az adósságokról beszélnénk, Patricia, beszéljünk Elenáról.

A név úgy esett az asztalra, mint a kő.

Az örökbefogadó anyám elsápadt.

Terézia fényképet készített.

–Ez Elena volt, Patricia húga. Ápolónőként dolgozott. Meghalt, amikor Mariana egyéves volt.

Arturo nagybátyám készítette a fényképet.

– Emlékszem rá – mormolta. – Mindig mosolygott.

– Arra is emlékszel, hogy a szüleink házat hagytak rá – folytatta Teresa –, mert Patriciának már volt otthona Joséval.

Arturo lassan bólintott.

Terézia rám nézett.

Elővettem az irataimat.

–Ez a tulajdoni lap és a nyilvántartási adatok. A ház Elena halála után az én nevemre került.

Letettem a bérleti díj számlákat az asztalra.

– Ezeket a foglalókat kapták Patricia és Fernanda. Itt pedig a meghatalmazás, amit aláírattak velem, amikor betöltöttem a tizennyolcat.

Mercedes elkezdte átnézni a papírokat.

– Patrícia, mindez igaz?

Az örökbefogadó anyám összeszorította a száját.

– Én kezeltem azt az ingatlant a család számára.

– De a tulajdonos Mariana volt – felelte Arturo.

„Lány volt!” – kiáltotta Patricia.

– Tizenhat évvel ezelőtt már nem volt olyan – mondtam. – És te soha semmit sem mondtál nekem.

Fernanda közbelépett.

–Anya azt mondta, hogy az a ház kárpótolt minket a veled való együttélés költségeiért.

Mindenki csendben maradt.

Fernanda túl későn értette meg, amit az előbb mondott.

Arturo felnézett.

– Kibírja?

A húgom megpróbálta kijavítani magát.

-Nem úgy értettem.

– Tökéletesen mondtad – felelte Teresa.

Aztán Patrícia felállt.

Vörös volt az arca.

–Igen! Én szedtem be a lakbért! És akkor mi van? Én voltam az, akinek gondoskodnia kellett Elena lányáról!

Elcsuklani kezdett a hangja, de nem hagyta abba.

–Az egész életem ugyanolyan volt. Elena volt a csinos, az intelligens, az elkényeztetett. A szüleim otthagyták nála azt a házat, miközben úgy bántak velem, mintha semmit sem érdemeltem volna.

Fájdalom és düh keverékével nézte a fényképet.

–Amikor meghalt, mindenki sírt érte. Senki sem gondolt rám. Nekem kellett felnevelnem a lányát! És Mariana annyira hasonlít Elenára, hogy minden nap eszembe juttatott mindent, amim soha nem volt!

Furcsa fájdalmat éreztem.

Most először értettem meg kegyetlenségének gyökerét.

De a megértése nem jelentette azt, hogy igazolni is kellett volna.

– Megbüntettél, mert úgy nézek ki, mint az anyám – mondtam.

Patricia lesütötte a tekintetét.

– Fedélt adtam neked a fejed fölé.

– És megtanítottál arra, hogy még a létezés jogáért is hálát kell adnom neked.

Teresa elővett egy sárga lapot.

– Elena ezt röviddel a halála előtt írta.

Patricia elé tette.

–Emlékszel, hogy megígérted, hogy gondoskodsz róla? A húga voltál. Elena megbízott benned.

Kinyitottam a naplót és olvastam:

„Patricia beleegyezett, hogy segít nekem Marianával, ha valaha történne velem valami. Békességben érzem magam, mert tudom, hogy a lányomat család veszi körül.”

A szoba elcsendesedett.

Patricia befogta a száját.

Aztán a sarok felé néztem, ahol a kutya tálja volt.

Emlékeztem Sofiára, a kezében a tányérjával, a szemében szégyennel.

–Tudod, mi fájt a legjobban, Patricia? Nem az, hogy megtudtam a házat. Még az sem, hogy tudtam meg, hogy hazudtál nekem Elenáról.

Remegni kezdett a hangom.

–Az volt, hogy láttam téged nevetni, amikor a lányomat a földön etették.

Fernanda elnézett.

– Ez egy vicc volt.

– Egy nyolcéves kislány nem érti, miért tartja a saját családja őt kisebbrendűnek egy állatnál.

Ricardo megpróbált közbelépni, de Arturo megállította.

– Hadd fejezze be.

Mindenkire ránéztem.

–Évekig hittem abban, hogy ki kell érdemelnem a helyem ebben a családban. Tizenéves korom óta dolgoztam. Főztem neked. Fizettem olyan bulikat, amiket nem engedhettem meg magamnak. Sértéseket kellett elviselnem, mert féltem, hogy egyedül maradok.

Mély lélegzetet vettem.

– De a lányom nem fogja örökölni ezt a félelmet.

Elmentettem a dokumentumokat.