– Úgy tűnik – jelentette be Ethan, ügyelve arra, hogy a hangja elég hangos legyen ahhoz, hogy a tehetős vendégek közvetlen köre is hallja –, hogy a Zenith működési alapjaiból pontosan százötvenezer dollárt irányítottak át nemrég egy ál-szállítói számlára.
Ethan megállt. Lassan felemelte a kezét, és széles, ívben körbemutatott a pazar, bőségesen feldíszített bálteremben. Rámutatott a hatalmas fehér orchideákra, a tizenkét tagú szimfonikus zenekarra és Vanessa gyémántokkal kirakott ruhájára.
– Egész délelőttöt azzal töltöttem, hogy megpróbáltam kideríteni, hová tűnt az ellopott pénz – mondta Ethan, és sötét, könyörtelen mosoly suhant át az ajkán. – És most, hogy körülnézek ebben a szobában, pontosan tudom, hová tűnt.
4. fejezet: A pénzajándék
„Natalie! Mit jelent ez?!”
Anyám éles, dühös hangja hasított be a bálterem ránk telepedett nehéz, fojtogató csendjébe. Átfurakodott a bámészkodók megbénult tömegén, arca vörös volt a felháborodástól, és vadul Ethan és Vanessa közé lépett.
Anyám rám meredt, tekintete megtelt ugyanazzal a mérgező, bátorító dühvel, amit három évvel ezelőtt rám irányított.
„Csak azért hoztad ide a szánalmas, csődör férjedet, hogy jelenetet csinálj, és tönkretegyed a húgod esküvőjét, puszta féltékenységből?!” – kiáltotta anyám, mit sem sejtve a hatalmas pénzügyi bombáról, amit akkor ledobtak. „Tudtam, hogy nem kellett volna meghívnunk! Biztonsági szolgálat! Hívjátok a biztonsági szolgálatot azonnal!”
Ethan nem nézett anyámra. Egyszerűen csak mosolygott, hideg, üres tekintettel, amitől anyám dühös dühöngése elhalkult.
Benyúlt a szabott öltönyzakója belső mellzsebébe. Lassan, megfontoltan előhúzott egy vastag, makulátlan fehér borítékot. A papír és az arany pecsét tökéletesen illett a nekünk küldött giccses, igényes esküvői meghívóra.
– Nincs szükség biztonsági intézkedésekre, asszonyom – mondta Ethan simán, anyámhoz fordulva, de egyenesen a menyasszony és a vőlegény rémisztően sápadt arcába nézve. – Nem maradunk. Csak azért jöttem, hogy átadjam az ajándékot, amit olyan kifejezetten kértek.
Kinyújtotta a karját, és a vastag fehér borítékot a bankett-asztalra dobta Vanessa mellé. A boríték halk, nehéz puffanással landolt Vanessa pezsgőspoharának összetört maradványai mellett.
– Vanessa kisasszony – dörögte Ethan hangja, tekintélyt és abszolút, hajthatatlan következetességet sugározva a csendes szobából. – A meghívója kifejezetten kijelentette, hogy előnyben részesíti az ezer dolláros vagy annál nagyobb készpénzes ajándékokat.
Mutatóujjával megkocogtatta a borítékot.
„Úgy vélem azonban, hogy a borítékban található dokumentumok sokkal nagyobb értéket képviselnek a közvetlen jövőd szempontjából.”
Vanessa úgy meredt a borítékra, mintha éles gránát lenne. Nem mozdult, hogy megérintse.
– Bent – jelentette ki Ethan hangosan, ügyelve arra, hogy a körülötte lévő tömeg ne legyen kétértelmű – megtalálják a Zenith Marketingtől kapott hivatalos, azonnali hatályú felmondásukat igazoló levelet. Alatta pedig az Apex Group által ön ellen indított polgári és büntetőper hivatalos, benyújtott másolata található százötvenezer dollárnyi vállalati pénz elsikkasztása miatt.
Anyám hangosan felnyögött, a szájára tapasztotta a kezét, és kétségbeesetten nézett Vanessára, hogy tagadja, de az nem jött el.
Ethan ezután gyilkos tekintetét Danielre fordította, aki úgy nézett ki, mintha mindjárt hányni kezdene.
– És Daniel – mondta Ethan halálos, társalgási hangon. – Mivel jogilag és nyilvánosan házasságra léptél egy dokumentált pénzügyi csalóval, aki lopott vállalati pénzt használt fel ennek a bulinak a finanszírozására… Úgy vélem, ez aktiválja az „erkölcsi és kapcsolati” záradékot, amely mélyen el van rejtve a mentőcsomag-szerződésedben.
Daniel térde szó szerint kissé megbicsaklott. Ki kellett nyújtania a kezét, és meg kellett kapaszkodnia egy szék támlájába, hogy talpon maradhasson.
„Az Apex Alap hétfő reggel 8 órakor kivonja az összes tőketámogatást a tech cégedtől” – adta meg Ethan az utolsó, lesújtó csapást sebészi pontossággal. „Teljesen felszámoltál. Tönkrementél.”
Daniel arca undorító hamuszürkévé változott. A teljes, azonnali pusztulás felismerése egy tehervonat erejével sújtotta le.
Lassan Vanessára fordította a fejét. A tekintete nem szerelemről árulkodott. Nem egy újdonsült férj oltalmazó odaadásáról. Tiszta, hamisítatlan, mérgező undorról árulkodott.
„Elloptad a cége pénzét?” – sziszegte Daniel dühösen remegő hangon. „Attól a férfitól loptál, aki az adósságomat tartja, hogy kifizesd ezeket a kibaszott orchideákat?! Tönkretetted az egész életemet!”
„Daniel, ne! Kérlek!” – jajveszékelt Vanessa, és az érinthetetlen társasági hölgy álarca teljesen darabokra hullott. Rám vetette magát, kétségbeesetten kapaszkodva a férfi méretre szabott szmokingjának ujjába. „Értünk tettem! A mi imázsunkért tettem! A jövőnkért! Vissza tudjuk fizetni! Kérlek!”
Daniel nem habozott. Egy erőteljes, brutális lökéssel kinyújtotta a karját, és erőteljesen kiszabadította a nő szorítását.
Vanessa hátratántorodott, nehéz, gyémántokkal kirakott ruhája a lába köré tekeredett. Éles felkiáltást hallatott, elvesztette az egyensúlyát, és a márványpadlóra zuhant, pont a széttört pezsgőspohár és a kiömlött bor közepére zuhanva.
A tökéletes, diadalmas menyasszony szó szerint a porban volt.
Hirtelen kitárult a bálterem hátsó részének nehéz tölgyfaajtója. Három egyenruhás rendőr, élükön egy öltönyös nyomozóval, céltudatosan lépett be a fogadóterembe. Ethan harminc perccel az érkezésünk előtt jelentette a sikkasztást.
Ahogy a rendőrök közeledtek, és durván felrángatták a hisztérikusan zokogó Vanessát a padlóról, majd a karjait a háta mögé húzva bilincset helyeztek az esküvői ruhája finom csipkéjére, anyám sikoltozni kezdett. Sikoltozott, átkozódott rám, átkozódott Ethanre, követelve, hogy a rendőrök álljanak meg.
Meg sem rezzentem. Csak álltam ott, kényelmesen keresztbe font karokkal a mellkasomon, és éreztem Ethan nehéz, szilárd, hihetetlenül biztonságos jelenlétét, aki közvetlenül mellettem állt.
