– Amikor visszautasítottam és felhívtam – folytatta Ethan, szeme elfojtott dühtől égve –, pánikba esett. Hallottam, hogy felhívta az anyádat. Azt mondta neki, hogy a trükk nem sikerült, és hogy azonnal el kell indítania a „B tervet”. Azt mondta: „Szerezd meg a kulcsokat, előttük kell odaérnünk a házhoz.”
Ránéztem a gyűrött papírra. A saját vértestem nem csak hanyagolt el. Aktívan egy pénzügyi puccsot szerveztek, miközben én a kórházi ágyban véreztem. És most a saját ajtónkig rohannak velünk.
2. fejezet: Az ellopott szentély
„Mennünk kell. Most azonnal” – mondtam Ethannak, miközben az antarktiszi jég végleg megfagyasztotta a központi idegrendszeremet. Nem érdekelt, hogy csupán órákkal ezelőtt szültem. Az ősi ösztön, hogy megvédjem a területemet, teljesen felülírta a testemben gyötrő fájdalmat.
Sürgősségi elbocsátást kértünk. A kijelölt ápolónőm, Denise, egyetlen pillantást vetett a szememben tükröződő ijesztő elszántságra, és egyetlen vita nélkül felgyorsította a papírmunkát. Negyvenöt percen belül már a terepjárónk felé tolattak, Eleanort szorosan a mellkasomhoz szorítva.
Az elővárosi környékünk felé vezető út őrült csendben telt. Az eső zuhogott, tükrözve a bennem fortyogó sötét, zűrzavaros vihart.
Ahogy befordultunk az utcánkba, a szívem hevesen vert.
Apám ezüstszínű teherautója pontosan a kocsifelhajtónkban parkolt. A nappaliban villogtak a lámpák. És ami a legrosszabb, egy hatalmas költöztető furgon állt a járdaszegélyen, tárva-nyitva a hátsó ajtókkal.
Ethan fékezett. Mielőtt még parkolóba tehette volna a sebességet, már nyitottam is az ajtót, tudomást sem véve a gyomromba nyilalló égető fájdalomról. Végigmentem a saját járdámon, az eső átáztatta a vékony pulóveremet, és megragadtam a kilincset.
Nem fordult meg
Kotorásztam a kulcsaim után, és bevágtam a zárba a házikulcsomat. Nem akart becsúszni. A fémhenger teljesen más volt. Nem most vertek meg minket. Felbéreltek egy sürgősségi lakatost.
„Apa!” – sikítottam, és öklömmel a nehéz tölgyfaajtót csapkodtam. „Nyisd ki ezt az ajtót azonnal!”
A függönyök megrándultak. Egy pillanattal később az ajtó kitárult. Apám ott állt, keresztbe tett karral elállva a küszöböt. Mögötte láttam Madison férjét, Kyle-t, amint a költöztetőket irányítja, akik egy hatalmas bársony kanapét cipelnek a nappalimba.
– Olivia – mondta apám simán, megdöbbenést színlelve. – Nem szabadna ilyen időben kint lenned. Túl korán engedtek ki a kórházból.
– Kicserélted a zárakat a házamon – jelentettem ki, és a hangom halálos, halk hangra halkult.
– Na, ne dramatizáljunk – bukkant elő anyám, Carol, a konyhából, egy pohár drága vörösborommal a kezében. – Csupán lefoglaljuk az ingatlant. Mivel végül visszamész az Antarktiszra, és Madison lakásbérleti szerződése ma lejárt, családi döntést hoztunk. Madison és Kyle beköltöznek a vendégszobákba. Ez a legjobb a családnak.
Meredten bámultam, téveszméjének puszta, megdöbbentő merészsége egy pillanatra lélegzet-visszafojtást okozott. Hónapok óta tervezték ezt. A kórházi trükk csak egy figyelemelterelés volt, hogy időt nyerjenek nekik a beköltözésre.
– Tűnj el a házamból! – ordította Ethan, miközben ökölbe szorított kézzel mellém lépett. – Hívom a rendőrséget betörésért!
Apám leereszkedő, arrogáns kuncogást hallatott. Benyúlt a kabátja zsebébe, és előhúzott egy összetűzött dokumentumot. „Hívd fel őket! Csak nyugodtan. Van egy jogilag kötelező érvényű, tizenkét hónapos lakásbérleti szerződésünk, amit az ingatlan tulajdonosa írt alá.”
A kezembe nyomta a papírt. Lenéztem. Egy szabványos bérleti szerződés volt, amely kizárólagos jogokat biztosított Madisonnak és Kyle-nak a házamra. És alul, az aláírás sorban, ott állt a nevem.
Hibátlan hamisítvány volt.
– Hamisítottad az aláírásomat – suttogtam, miközben az eső csöpögött a szempilláimról.
– Múlt héten aláírtad, drágám. A terhesség utáni agyműködésed miatt biztosan feledékeny vagy – mondta anyám, és egy undorítóan édes mosolyt villantott. – Most pedig menj vissza a kórházba, és pihenj. Ha jobban leszel, csinálunk neked egy külön szobát.
Ethan a füléhez emelte a telefonját. „Igen, 911? Azonnal rendőröket kell hívnom a címemen. Betörők vannak, akik hamisított okmányokkal rendelkeznek, és kicserélték a zárainkat.”
Tíz percen belül két rendőrautó villogó piros és kék fényei világították meg a zuhogó esőt. Két rendőr közeledett a verandához, akiket teljesen kimerültnek tűntek a előttük álló családi vita.
Apám azonnal karizmatikus előadást tartott: átadta a kamu bérleti szerződést, és elmagyarázta, hogy „hormonálisan zavart”, zavart lánya szülés utáni idegösszeomláson megy keresztül. Az idősebb rendőr ránézett a bérleti szerződésre, majd rám nézett, aki a mellkasomhoz szíjazva, a hidegben vacogtam.
– Asszonyom – mondta óvatosan a rendőr –, ez a bérleti szerződés jogosnak tűnik. Ha az ön neve szerepel rajta, akkor ez polgári ügy. Ma este nem tudjuk erőszakkal kilakoltatni őket. Lakásügyi bírósághoz kell fordulnia.
Diadalmas vigyor terült szét a nővérem, Madison arcán az ablakból. Azt hitték, győztek. Azt hitték, túljártak a tudós eszén.
Mély levegőt vettem, és hagytam, hogy átvegye az uralmat egy olyan nő jeges logikája, aki komplex adathalmazok elemzésével keresi a kenyerét.
– Tiszt úr – mondtam tisztán, a hangom áthatolt az esőn. – Nézze meg az aláírás dátumát. Az áll rajta, hogy október 24-én írták alá, közjegyző jelenlétében.
– Igen, asszonyom, így van.
„Október 24-én nem voltam ebben az állapotban” – jelentettem ki, és remegő kézzel nyúltam a vízálló pelenkázótáskámba. Elővettem az útlevelemet és egy vastag köteg útitervet. „Christchurchben, Új-Zélandon voltam, ahol kötelező fizikai és pszichológiai vizsgálaton vettem részt az antarktiszi bevetésemhez. Itt vannak a repülési adataim, a lepecsételt útlevelem és egy időbélyeggel ellátott orvosi engedély egy szövetségi orvostól. Fizikailag lehetetlen, hogy aláírjam ezt a dokumentumot.”
