Tisztelt Dr. Rossi! Névtelen, részletes dossziét kaptunk, amelyben a legutóbbi kiküldetése során a szövetségi kutatási források súlyos sikkasztásáról van szó. Azonnali hatállyal fizetés nélküli felfüggesztésre kerül…
4. fejezet: Az elégedetlenség tele
A következő három hét a pszichológiai kínzás mesterkurzusa volt.
A Parkinson család gépezete egy összehangolt, felperzselt földhözragadt hadjáratot indított, hogy tönkretegye az életemet. Ha nem kaphatják meg a pénzemet és a házamat, akkor gondoskodnak arról, hogy semmim se maradjon.
A gyermekvédelmi szolgálat (CPS) kimerítő, megalázó kihallgatásoknak vetett alá engem és Ethant. Otthonunk minden négyzetcentiméterét átvizsgálták, hozzáférést követeltek Eleanor orvosi dokumentációjához, és pszichológiai vizsgálatra kényszerítettek. Egy steril szobában ültem, és egy államilag kinevezett pszichiáter megalázó kérdéseire válaszoltam, bizonyítva, hogy nem jelentek veszélyt a saját véremre és húsomra.
Mindeközben a karrierem – a hírnév, amelynek felépítéséért szó szerint az életemet kockáztattam a jégen – zuhanásnak indult. A „dosszié”, amelyet apám benyújtott a munkaadómnak, kitalált főkönyvek és a szövegkörnyezetből kiragadott e-mailek remekműve volt. Mivel birtokolta a meghatalmazásamat, bensőséges ismeretekkel rendelkezett a projektem költségvetési struktúrájáról, így a hazugságai veszélyesen hihetőnek tűntek.
Teljesen elszigetelődtem. A stressz kezdte szétszakítani a házasságomat. Ethan túlórázott, hogy kifizesse a jelzáloghitelünket, szeme elsötétült a kimerültségtől és az elfojtott dühtől. Én a napjaimat a lányom szoptatásával töltöttem, az éjszakáimat pedig a világító laptop képernyőjét bámultam, dühösen túrva a digitális forenzikus nyomokat.
Nem voltam hajlandó áldozat lenni. Adatelemző voltam. Az egész létezésem azon alapult, hogy anomáliákat találjak hatalmas rendszerekben. A családom egy rendszer volt, és ők hanyagul dolgoztak.
Egyik késő este, miközben a munkaadómnak küldött „névtelen” e-mail IP-címét követtem nyomon, megütöttem a főnyereményt. Az IP-cím nem egy kávézóhoz vagy egy nyilvános könyvtárhoz vezetett vissza, hanem közvetlenül Kyle munkahelyének Wi-Fi routeréhez – egy kis logisztikai céghez, ahol az informatikai hálózatot kezelte.
Ezután beidéztem a bank biztonsági felvételét arról a napról, amikor apám kezdeményezte a 150 000 dolláros banki átutalást. A bank csalásmegelőzési osztályán felvett együttérző kapcsolatomnak köszönhetően kaptam egy állóképet. Ez azt mutatta, hogy apám bemutatja a meghatalmazást. De közvetlenül mellette állt, bólogatva és igazolva a személyazonosságát a pénztárosnak, anyám. Teljes mértékben bűnrészes volt az ügyben.
Apró darabokra építettem egy guillotine-t, de szükségem volt egy utolsó, tagadhatatlan vallomásra, hogy csapdát állítsak.
Ez a vallomás egy komor, eső áztatta novemberi csütörtök estén érkezett, átázott ballonkabátban és krokodilkönnyeket hullatva.
Este 11 óra volt, amikor megszólalt a csengő. Ethan aludt. Megnéztem a kamerát. A húgom volt az, Madison. A szempillaspirálja elkenődött az arcán, és fékezhetetlenül didergett, miközben egy kis sporttáskát szorongatott.
Kinyitottam az ajtót, de zárva hagytam a biztonsági képernyőt. „Mit akarsz, Madison?”
– Kérlek, Olivia – zokogta remegő hangon. – Kyle… megőrült. Rájött, hogy anya és apa elvesztették az összes kriptovalutát. Kiürítette a közös számlánkat, és otthagyott. Megütött, Olivia. Nincs hová mennem. Anya és apa nem veszik fel a telefont. Kérlek, engedj be.
Ránéztem az arcára. Halvány vöröses folt volt az arccsontján. Fellángolt az agyamban a régi, mélyen berögzült beidegződés. Javítsd ki. Te vagy a rátermett. Ő a húgod.
Kinyitottam az ajtót, és beengedtem az előszobába. Lerogyott a padra, arcát a kezébe temette, és teátrálisan sírt.
– Hozok neked egy törölközőt és csinálok neked egy teát – mondtam szándékosan halkan. – Hagyd itt a táskádat.
Bementem a konyhába, a szívem hevesen vert. Valami nem stimmelt. Túl gyakorlott volt a könnyei üteme. Az arcán lévő zúzódás furcsán púderesnek tűnt, mint a színpadi smink.
Feltettem a vízforralót. Aztán nesztelenül, precízen mozogva visszaosontam a folyosóra. Madison a vendégmosdóban volt, folyt a víz. A sporttáskája a padon állt. Az oldalsó zsebéből kilógott a feloldott okostelefonja.
Felkaptam a telefonomat. A képernyő még mindig ébren volt, egy üzenetváltás volt látható anyánkkal, Carollal.
Feljebb görgettem, és kihagytam a levegőt.
Madison: Kint vagyok a háza előtt. Most sminkelem magam. Carol: Jó. Sírj egy jót. Mindig beadja a derekát, ha áldozatot játszol. Ha bent vagy, várj két napot. Aztán csináld meg a „csúszás és esés” jelenetet a lépcsőjén. Készen állunk az ügyvéddel, hogy benyújtsa a személyi sérülés miatti pert. Ez arra kényszeríti majd, hogy megegyezzen, és ejtse a csalás miatti nyomozást a ház ellen. Madison: Kyle az utca túloldalán parkol. Majd felvesz, ha megkötöttük a megállapodást. Szeretlek.
Nem érték el a mélypontot. Egyszerűen csak ásókat fogtak, és elkezdtek pincét ásni. Ez egy trójai faló volt. Egy kiszámított, szociopata összeesküvés, hogy színlelt testi sértést rendezzenek az otthonomban, és így rávegyenek, hogy ejtsék a lopás vádját.
Elővettem a saját telefonomat, kristálytiszta fotókat készítettem az egész üzenetváltásról, és halkan visszacsúsztattam a telefonját a táskába.
Visszamentem a konyhába, kitöltöttem a forró vizet, és bevittem a teát a nappaliba, éppen akkor, amikor Madison kijött a fürdőszobából, megfelelően szánalmasan kinézve.
– Idd meg ezt! – mondtam érzelemmentes hangon.
– Köszönöm, Olivia. Megmented az életemet – szipogta, és a bögréjéért nyúlt.
