Aztán lenézett az öltöző padlóján heverő szálkás fára, és azt mondta:
„Talán most már abbahagyod az önzőséget.”
Néhány másodpercig még levegőt sem kaptam.
Az a hegedű a nagyapámé volt.
Ő tanította meg nekem az első mérlegemet, amikor négyéves voltam.
Kijavította, ahogy nyolcéves koromban tartottam az íjat.
És amikor meghalt, rám hagyta a hangszert.
Azon az estén Sibelius utolsó tételét kellett volna előadnom a New York-i Metropolitan Ifjúsági Zenekarral.
A közönségben három rangos konzervatórium adományozói, kritikusai és igazgatói is részt vennének.
Ez volt a legnagyobb lehetőség, amit valaha kaptam.
És a húgom, Vanessa, épp most tönkretette a nagyapám hegedűjét, mert nem voltam hajlandó odaadni neki az új ruhámat.
Még mindig maga elé szorította a smaragdzöld ruhát.
„Rengeteg ruhád van, Claire.”
„Te is.”
„De ez jobban áll nekem.”
„Ma estére vettem.”
Az arckifejezése azonnal megkeményedett.
Vanessa sosem bánt jól a „nem” szóval.
Gyerekkoromban a szüleim azt mondták, hogy ha valaki akart egy születésnapi ajándékot tőlem, osszam meg vele.
Amikor az én hálószobámat akarta, mert annak nagyobb az ablaka, azt mondták, hogy idősebb vagyok, és nagylelkűnek kellene lennem.
Amikor kölcsönkért és soha nem adta vissza, anya mindig kicsinyesnek vádolt, valahányszor rákérdeztem.
Vanessa egész életében azt tanulta, hogy ha valamit nagyon akar, előbb-utóbb valaki megadja neki.
De a hegedű más volt.
Lehajolt, és felvett egy törött darabot.
– Nos – mondta –, gondolom, már nem lépsz fel.
Anyám mögötte állt az ajtóban.
A tönkrement hegedűre nézett.
Aztán rám.
És sóhajtott.
„Claire, kérlek, ne csinálj ebből nagy jelenetet. Vanessa kiborult. Tudod, milyen érzelmes tud lenni.”
Mereven bámultam.
„Épp most tönkretett egy nyolcvanezer dolláros hegedűt.”
Vanessa nevetett.
„Nyolcvanezer? Nagyapa régi hegedűje?”
Nem válaszoltam.
Ez volt az első hibájuk.
A második hibájuk az volt, hogy azt feltételezték, hogy a hangszer az egyetlen ok, amiért felmehettem arra a színpadra.
Rezgett a telefonom.
Üzenet Adrian Cole mestertől.
Öt perc. Készen állsz?
Vanessa keresztbe fonta a karját.
– Mondd meg neki, hogy beteg vagy.
Gondosan összegyűjtöttem nagyapám hegedűjének darabjait, és visszatettem őket a bársonytokba.
Aztán felálltam.
Anya összevonta a szemöldökét.
„Hová mész?”
„Fellépni.”
Vanessa mosolya eltűnt.
„Mivel?”
Ránéztem.
És aznap este először elmosolyodtam.
„A hegedűvel, amiről nem tudsz.”
Két évvel korábban megnyertem egy nemzetközi kamaraversenyt Bécsben.
Utána Eleanor Hayes, egy milliárdos művészeti mecénás és a zenekari alapítvány elnöke, magánszponzorációt ajánlott fel nekem.
Nagyobb fellépésekhez az ő alapítványa engedélyezte, hogy egy 1718-as Stradivarit használjak.
Becsült értéke közel kilencmillió dollár volt.
És aznap este már biztosították a színfalak mögött.
Vanessa arca megváltozott.
Csak egy pillanatra.
Aztán magához tért.
– Akármi is – mondta. – Még mindig nincs rajtad a ruha.
Elsétáltam mellette.
„Megtarthatod.”
A mosolya azonnal visszatért.
Azt hitte, győzött.
Fogalma sem volt, hogy az előbb kicserélte a ruhámat valami sokkal értékesebbre.
A saját jövője.
2. RÉSZ
A Stradivari már várt a biztosított hangszerszoba ragyogó fényei alatt, amikor megérkeztem.
Maestro Cole egy pillantást vetett az arckifejezésemre.
“Mi történt?”
„Tönkrement a hegedűm.”
Az arca megfeszült.
“Baleset?”
“Nem.”
Ez az egyetlen szó megváltoztatta a hangulatot.
Eleanor Hayes a közelben állt elegáns fekete öltönyben.
Felém fordult.
„Ki pusztította el?”
„A húgom.”
Együttérzésre számítottam.
Ehelyett egy gyakorlatias kérdést tett fel.
„Engedélyezett volt a húgodnak a zárt színfalak mögötti területen tartózkodni?”
Ekkor kattant be valami az agyamba.
Biztonsági kamerák.
Hat hónappal korábban egy zenész vonóját ellopták a színfalak mögött.
Ezt követően az alapítvány nagyfelbontású kamerákat szerelt fel az öltöző folyosóján.
„Meghívtam a családomat az előadásra” – mondtam. „De nem volt engedélyük belépni a biztosított területekre.”
Eleanor a biztonságiak főnökéhez fordult.
„Őrizze meg az összes felvételt.”
Taps hallatszott az előadóteremből.
Hét perc múlva kellett színpadra lépnem.
Aztán Vanessa megjelent a folyosó túlsó végén.
A smaragdzöld ruhámat viselve.
Úgy sétált felénk, mintha mi sem történt volna.
– Tessék – mondta. – Anya azt mondta, fotózkodjunk, mielőtt szégyellni fogod magad.
Aztán észrevette Eleanort.
Az egész viselkedése megváltozott.
Vanessa mindig is rendkívül ügyes volt abban, hogy felismerje azokat az embereket, akik hasznára válhatnak.
Mosolya melegebbé vált.
Kiegyenesedett a testtartása.
„Jaj, istenem! Ms. Hayes?”
Eleanor visszafogottan bólintott.
Vanessa azonnal kinyújtotta a kezét.
„Vanessa Miller vagyok. A Velle Fashion alapítója.”
Majdnem felnevettem.
A Velle Fashion Vanessa online luxusruházati cége volt.
Hónapok óta mindenkinek, aki hajlandó volt meghallgatni, azt mondogatta, hogy egy New York-i befektetési cég kétmillió dollárt fontolgat a vállalkozásba.
Úgy vélte, hogy az üzlet átalakítja majd a cégét.
Amit nem tudott, az az volt, hogy a befektetési csoportot Meridian Venturesnek hívták.
És Eleanor Hayes irányította.
Eleanor a smaragdzöld ruhára pillantott.
„Velle Divat?”
– Igen – felelte Vanessa vidáman. – Valójában a Meridiannal folytatott befektetési felülvizsgálat utolsó szakaszában vagyunk.
„Tudom.”
Vanessa pislogott.
Eleonóra folytatta.
„A Meridian Ventures elnöke vagyok.”
Vanessa arcáról lassan eltűnt a szín.
Azon az estén először kezdte megérteni a helyzetet.
De nem teljesen.
– Ms. Hayes – mondta gyorsan Vanessa –, bármit is mondott önnek Claire…
– Nem mondott nekem semmit rólad.
Eleanor felém fordult.
„Hat perced van.”
Felemeltem a Stradivarit.
Vanessa hirtelen megragadta a csuklómat.
– Claire, várj!
