Egy héttel később Javier megérkezett két bőrönddel, egy doboz könyvvel, egy számítógéppel és egy szerszámostáskával.

Semmi más.

Mauricio azonban úgy reagált, mintha egy egész család betört volna a lakásba.

Az első reggelen a fürdőszoba foglalt volt.

Többször is ránézett az órájára.

-Mennyi időbe telik?

Terézia kávét készített.

-Nem tudom.

– Ki kell mennem.

– Akkor kérdezd meg tőle.

Mauricio nem tette meg.

Amikor Javier öt perccel később kijött, bocsánatot kért.

– Bocsánat, nem vettem észre, hogy sietsz. Holnap korábban tudok zuhanyozni.

– Nem szükséges – mormolta Mauricio.

Hamarosan egy második csésze is megjelent a konyhában, egy másik pár cipő az ajtó mellett, és némi étel a hűtőszekrény egy új rekeszében.

Javier nem adott ki hangot.

Evés után elmosogatta a tányérját, feltakarított, ha kiömlött valami, és soha nem lépett be egy privát térbe anélkül, hogy megkérdezte volna.

Ez láthatóan még jobban irritálta Mauriciót.

Egyik este Teresa azon kapta Javiert, hogy a kávét szedi le a pultról.

– Nem kellett volna megcsinálnom.

– Eldobtam.

Leöblítette a rongyot, és visszament a szobájába.

Mauricio, aki eddig az ajtóból figyelte, megvárta, amíg elmegy.

– Úgy tűnik, nagyon lenyűgöz téged.

-WHO?

– Javier. Majdnem megtapsolod, amiért letakarított egy asztalt.

Terézia alig mosolygott.

– Nem. Ez normálisnak tűnik számomra.

A válasz fájt neki.

Mert Mauricio harminc éven át minden otthoni gesztust rendkívülinek tekintett, Teresa minden munkáját pedig kötelességnek.

Napokkal később a konyha feletti lámpa tönkrement.

Amikor Teresa visszatért a munkából, Javiert egy padon állva találta.

-Mi történt?

– Az egyik kábel meglazult. Most már megjavították.

– Nem kellett megjavítanom.

– Villanyszerelő vagyok. Három percig tartott.

Eltette a csavarhúzót és elment.

Mauricio mindent hallott a nappaliból.

Azon az éjszakán a kelleténél erősebben dörömbölt a fiókokon és az ajtókon.

De az igazi problémájuk nem Javier volt.

Lorena volt az.

Minden alkalommal egyre kevesebbet válaszolt.

Először azt mondta, hogy elfoglalt.

Aztán családi ügyekkel kellett foglalkoznia.

Miután pihennem kellett.

Mígnem egy este Mauriciónak sikerült beszélnie vele.

– Mikor találkozunk?

Szünet következett.

– Nem tudom, hogy akarom-e ezt folytatni.

Mauricio felkelt a kanapéról.

-Mert?

– Mert minden megváltozott.

— Semmi sem változott.

– Igen, megváltozott. Mielőtt azt mondtad, hogy bármikor elválhattok.

– Meg tudom csinálni.

– Akkor tedd meg.

Mauricio nem válaszolt.

Lorena felsóhajtott.

–Nem akarom, hogy elkezdjem fizetni az adósságaidat, vagy azzá váljak, aki emlékszik a gyógyszereidre. Nem akarom, hogy elhagyj egy házat, és arra várj, hogy építsek neked egy másikat.

– Nem ezt kérem tőled.

-Még mindig.

Az utolsó szó elég volt.

Lorena letette a telefont.

Mauricio továbbra is a képernyőt bámulta.

Most először értett meg valamit, amit Teresa hetekkel korábban már megértett.

Lorena beleszeretett abba a férfiba, aki csütörtök esténként kölniillattal, vasalt inggel és vacsorára szánt pénzzel érkezett.

Soha nem éltem együtt olyan emberrel, aki elfelejtett vécépapírt venni, hagyta, hogy lejárjanak a receptjei, segítségre szorult, ha fájt a háta, és elvárta, hogy valaki leszedje a tányérját.

És Mauricio soha nem mutatta meg neki azt a férfit.

Egyik este, amikor Javier az éjszakai műszakban dolgozott, Mauricio Teresával szemben ült.

Már nem tűnt dühösnek.

Fáradtnak tűnt.

– Lorena többé nem akar velem találkozni.

Terézia folytatta az olvasást.

– Azt hiszem, vége.

Lapozott.

– Terézia…

-Hogy?

– Elég ennyi.

Becsukta a könyvet.

-Miről?

–Mindez. Külön polcok, Javier, a kanapén alszom. Megtanultam a leckét.

Terézia figyelte őt.

– Milyen leckét?

Mauricio habozott.

– Hogy hibáztam.

– Milyen hiba?

– Lorena dolga.

Terézia lassan megrázta a fejét.

Még mindig nem értettem.

– Szóval, mit akarsz?

– Térjünk vissza oda, hogy milyenek voltak a dolgok régen.

Mauricio reménykedve ejtette ki ezeket a szavakat.

Teréz mély szomorúságot érzett.

Nem akart új életet kezdeni vele.

Vissza akartam szerezni az előzőt.

Tiszta ruhák.

Az étel.

Gyógyszerek.

Ellenőrzés.

– Soha többé nem térek vissza ahhoz, ahogy a dolgok régen voltak.

– Kezdhetjük újra.

-Nem.

– Harminc éve, Teresa.

-Pontosan.

Mauricio rámeredt.

Néhány nappal később egy csokor tulipánnal jelent meg.

Ott hagyta őket az asztalon.

– Emlékszel, amikor virágot vittem neked?

-Igen.

– Megpróbálhatnánk.

Terézia vízbe tette a virágokat.

Nem akart kegyetlen lenni.

Voltak emlékek, amelyek még mindig gyengédséggel töltötték el.

Az első bérelt házuk, amikor alig volt elég pénzük egy használt hűtőszekrényre.

Daniela születése.

Acapulcói nyaralások, amikor a lánya hétéves volt.

Azok az éjszakák, amikor Mauricio fáradtan tért vissza a vezetésből, és Teresa még mindig örült, hogy a kulcs a zárban van.

Mindez nem volt hazugság.

De az sem volt igaz, ami utána történt.

Az emlékezet nem törölte ki a megvetést.

Egyik vasárnap Terézia almás pitét sütött.

Mauricio kiment a szobából, a szag vonzotta magához.

– Évek teltek el azóta, hogy csináltál egyet.

– Úgy éreztem.

– Iszunk egy kávét?

Mielőtt Teresa válaszolhatott volna, megszólalt a kaputelefon.

Patricia és Daniela voltak.

A lánya bejött egy mappával a kezében.

– Anya, találtam még négy másik lakást.

Mauricio összevonta a szemöldökét.

– Kinek a lakások?

Senki sem reagált azonnal.

Terézia kávét szolgált fel.

-Nekem.

Mauricio arca megváltozott.

– El akarsz menni?