-Igen.

– Tényleg el akarsz dobni harminc évet, most, hogy Lorena elment?

Daniela ránézett, de Teresa felemelte a kezét.

Válaszolni akart.

– Lorena nem a fő probléma.

–Hogy érted azt, hogy nem? Minden vele kezdődött.

– Nem, Mauricio. Minden veled kezdődött.

Csend telepedett a szobára.

Patricia és Daniela külön maradtak.

– Ha csak hűtlen lettél volna – folytatta Teresa –, talán egy nap megkérdezhettem volna magamtól, van-e bármi, amit érdemes megmenteni. Az emberek szörnyű hibákat követnek el, és néha sikerül is helyrehozniuk őket.

Mauricio zavartnak tűnt.

– Szóval, mit nem tudsz megbocsátani?

Terézia mély lélegzetet vett.

– Ahogy elmagyaráztad nekem, mi lesz a helyem a hűtlenséged után.

Lesütötte a tekintetét.

–Leültél velem szemben, és azt mondtad, hogy egy másik nőt szeretnél, de továbbra is velem élsz, mert jól érzed magad itt. Azt mondtad, hogy megtartod az ételedet, a tiszta ruháidat, a gyógyszereidet, a találkozóidat és a számláidat.

Mauricio lehunyta a szemét.

– Hülye voltam.

– Nem. Nagyon őszinte voltál azon a napon.

Ez a szó nagyon megütötte.

– Azt is mondtad, hogy már ötvenkét éves vagyok, és nincs hová mennem.

Daniela hitetlenkedve nézett az apjára.

– Ezt megmondtad neki?

Mauricio nem válaszolt.

Terézia, igen.

– És most először értettem meg, hogyan látom magam.

– Nem így akartam mondani.

– De azért mondtad, mert komolyan gondoltad.

Teresa szeme megtelt könnyel, de a hangja határozott maradt.

– Harminc éven át azon tűnődtem, mire van szükséged. Mit akarsz enni. Van-e tiszta inged. Fáj-e a hátad. Van-e benzin. Kifogyóban vannak-e a gyógyszereid. Fizettél-e bármit is.

Szünetet tartott.

– Tudod, milyen kérdést nem tettem fel magamnak soha?

Mauricio felemelte a fejét.

– Jól voltam.

Senki sem szólt semmit.

– Amikor abbahagytam a te dolgaiddal való törődést, rájöttem, hogy még mindig létezik egy nő mindezen kötelezettségek alatt. Egy nő, aki szeret úszni, sétálni, kávézni anélkül, hogy az órára nézne, venni magának egy blúzt, mert tetszik neki, és hazajönni anélkül, hogy úgy érezné, hogy második műszakot kezd.

Mauricio szeme könnyes lett.

– Meg tudok változni.

-Talán.

Teresa hangjában most először nem volt irónia.

– És remélem, megváltozol. De nem kell maradnom, hogy megtudjam.

Daniela megfogta anyja kezét.

Mauricio szó nélkül elhagyta az ebédlőt.

Ugyanazon az estén Javier egyedül találta Teresát a konyhában.

-Minden rendben van?

Fáradtan elmosolyodott.

– Először azt hiszem.

Bólintott.

– Ha hamarabb kell elhagynom a szobát, szólj.

Terézia tagadta.

– Nem. A hónap végéig van szerződésed.

Javier soha többé nem kérdezett semmit.

És Terézia mélyen értékelte ezt a tiszteletet.

Nem volt köztük romantika.

Nem voltak célzások.

Javier végül – akarata ellenére – néma bizonyítéka lett valaminek, amit Teresa elfelejtett: egy felnőtt férfi képes elmosni a tányérját, kezelni a pénzét, megoldani a háztartási problémákat és tiszteletben tartani a nők terét anélkül, hogy jutalmat várna érte.

Mauricio is látta.

És valószínűleg ezért érezte magát annyira kellemetlenül Javier jelenléte miatt.

Egy hónappal később Teresa és Mauricio megkezdték a különélési eljárást.

Nem hallatszottak sikolyok.

Nem voltak nyilvános jelenetek.

A lakás mindkettőjük nevén volt, ezért úgy döntöttek, hogy eladják, és miután rendeztek néhány fennálló költséget, megosztoznak a pénzen.

Mauricio először tiltakozott.

Aztán abbahagyta.

Talán azért, mert kezdte megérteni, hogy semmilyen vita nem hozhatja vissza azt a nőt, aki évtizedekig beleegyezett, hogy mindent a kezébe vesz.

Daniela elkísérte anyját új helyet keresni.

Találtak egy kis lakást a Portales negyedben.

Két hálószoba, egy egyszerű konyha és egy erkély volt, ahová alig fért el két szék.

– Kisebb – mondta Daniela.

Terézia az ablakhoz lépett.

Sok fény áradt be.

– De az enyém.

Az eladásból származó részesedéséből, némi megtakarításból és egy kisebb kölcsönből sikerült megvennie.

Javier kapott egy másik szobát a költözés előtt.

Az utolsó napon átadta a kulcsokat.

– Köszönöm, Teresa asszony. Nagyon jól éreztem magam itt.

Halkan felnevetett.

A szó már nem fájt neki.

– De kifizetted a lakbért és elmostad a poharadat.

Javier is nevetett.

– Ez segít.

Kézfogással búcsúztak el.

Nincsenek telefonszámok.

Nincsenek ígéretek.

Egy másik helyettesítésére kitalált romantikus történet nélkül.

Teréznek nem kellett új férfi.

Vissza kellett szereznie a saját életét.

Mauricio egy kis lakást bérelt a terminál közelében, ahol dolgozott.

Először többször is hívott.

Megkérdezte, hogyan kell bizonyos eljárásokat elvégezni, milyen gyógyszert szokott vásárolni, és hol vannak bizonyos dokumentumok.

Terézia megválaszolta az első fontos kérdéseket.

Aztán abbahagyta.

Nem bosszúból.

Mert Mauriciónak tanulnia kellett.

Egyik vasárnap Daniela meglátogatta az apját.

A lakást rendetlennek találta, de sokkal kevésbé, mint az elején.

Mauricio megtanulta a mosógép használatát.

A gyógyszereit egy kis dobozban tartotta rendszerezve.

A hűtőszekrényben dobozok voltak, amikben saját maga készítette az ételt.

– Nézd – mondta szomorú mosollyal –, én már nem égetem meg a rizst.

Daniela egy folyó.

Aztán Mauricio lesütötte a tekintetét.

– Anyádnak igaza volt.

Daniela nem válaszolt.

– Azt hittem, soha nem fog elmenni.

– Mert szeretett téged?

Mauricio válasza kis időbe telt.

– Mert nem gondoltam volna, hogy képes vagyok rá.

És talán ez volt az egész történet legfájdalmasabb része.