– Tudom, hogy szólnom kellett volna neki a jelentésről – mondta.
Nincs mentségem.
Álvaro ránézett öreg kezeire.
Tökéletesen emlékezett rá, hogyan gondoskodott az a nő Claráról az utolsó terhessége alatt, és hogyan maradt az ikrekkel a baleset után.
Arra is emlékeztetett, hogy hallgatása korábban megakadályozta kulcsfontosságú információk felfedezését.
– Hozzám kellett volna jönnie, Matilde.
-Tudom.
– Sok szenvedést elkerülhettünk volna.
A nő sírni kezdett.
Álvaro hagyta, hogy elteljen néhány másodperc.
– Nem tehetek úgy, mintha ez nem történt volna meg.
De azt sem hagyom figyelmen kívül, hogy végül úgy döntött, segít nekünk.
Matilde felnézett.
– Akkor elbúcsúzhatok a gyerekektől?
– Bármikor meglátogathatod őket, amikor csak akarod.
És nem kell lemondania azért, mert elmondta az igazat.
Majd akkor beszélünk a munkájáról, ha minden letisztult.
A nevelőnő izgatottan bólintott.
Hónapok óta először úgy tűnt, hogy felhagyott a félelemmel.
Dr. Ledesma megkereste Álvarót is.
Elismerte, hogy túl gyorsan elhessegette a környezeti expozíció lehetőségét, és hogy Irene-nel kapcsolatos megjegyzései igazságtalanok voltak.
„Hallgatnom kellett volna azoknak a megfigyeléseit, akik a gyerekekkel éltek” – ismerte el.
Álvaro elfogadta a bocsánatkérést, bár úgy döntött, hogy folytatja az orvosi kezelést az új csapattal.
Megtanultam, hogy a bizalomhoz kérdéseknek, átláthatóságnak és felelősségvállalásnak kell társulnia.
5 hónap elteltével az ikrek energiájuk jelentős részét visszanyerték.
Továbbra is orvosi felügyelet alatt álltak, és továbbra is voltak nehéz napjaik, de fokozatosan visszatérhettek azokhoz a tevékenységekhez, amelyek korábban lehetetlennek tűntek.
Álvaro úgy döntött, hogy nem lakik többé a kastélyban.
Vett egy egyszerűbb házat a Retiro Park közelében, ahová a gyerekek könnyen kimehettek, és meglátogathatták a nagymamájukat.
Nem voltak benne márvány szökőkutak vagy hatalmas csarnokok.
De a szobáikban nyitható ablakok és egy kis terasz volt tele növényekkel.
Egy tavaszi délutánon Irene megérkezett, hogy elkísérje az ikreket a parkba.
A nappaliban találta Álvarót, amint Clara fényképét nézegette.
A képen a gyerekek 3 évesek voltak, és homokkal borították be őket egy cádizi tengerparton.
„Ma megpróbáltak meggyőzni arról, hogy most már tudnak biciklizni” – jegyezte meg.
Irén elmosolyodott.
– Még mindig konzultálnunk kell az orvosokkal a korlátaikról.
-Tudom.
De hihetetlennek tűnik számomra hallani, ahogy terveket szőnek.
Hirtelen léptek zaja töltötte be a folyosót.
Nico futva jelent meg, kezében a tornacipőjével.
Bruno mögötte jött, tiltakozva, mert a bátyja elrejtette a sapkáját.
Álvaro felállt és figyelte őket.
Nem volt ugyanolyan fizikai állóképességük, mint korábban.
Még hosszú út állt előttünk.
De ott voltak.
Vitatkozás, nevetés és készülődés egy átlagos délutánra.
Irene felszedte a hátizsákokat, míg Álvaro a kulcsokat kereste.
Mielőtt elindult, Bruno megállt édesanyja fényképe mellett, amelyet az ajtó közelében helyeztek el.
– Apa, szerinted anya örülne?
Álvaro letérdelt elé.
-Sok.
A kisfiú elmosolyodott, és követte a testvérét.
Álvaro néhány másodpercig a fényképet bámulta.
Elvesztette a házasságát a múlt miatt, a saját családjába vetett bizalmának nagy részét, és azt a lelki békét, amit a pénz soha nem tudott garantálni neki.
De visszaemlékezett valamire, amitől félt, hogy soha többé nem fogja hallani.
Gyermekeik nevetése.
Azon az éjszakán, amikor Nico és Bruno majdnem egy órán át beszélgettek a sétájukról, és elaludtak, Álvaro gyengéden becsukta a hálószobája ajtaját.
A régi kastélyban ezt a gesztust mindig kísérte a félelem, hogy megtudják, hogyan fognak felébredni.
Még mindig voltak aggodalmak, orvosi vizsgálatok és megválaszolatlan kérdések.
De remény is volt.
Mielőtt lekapcsolta volna a folyosói villanyt, meghallotta Bruno álmos hangját:
– Apa, holnap is elviszel minket a parkba, ugye?
Álvaro elmosolyodott.
– Természetesen, drágám.
Tizennyolc hónap után először a normális holnap ígérete tűnt számára a legkülönlegesebb ajándéknak, amit nekik adhat.
