Renata beleegyezett, miután megállapodtak abban, hogyan értesíti őt, ha valami fontosat felfedez.

Nem volt büszke arra, hogy egy tálca mögé rejtette a munkáját, de tudnia kellett, meddig mehetett el a megtévesztés.

A nappaliban Octavio a barátságról beszélgetett, miközben egy Armand Delorme nevű francia kereskedő osztogatta a kártyákat.

Alejandro előtt egy dokumentum feküdt.

„Ideiglenes garancia” – magyarázta Octavio. „Aláírtuk, és biztosítottuk a szállítmányokat.”

Delorme odahajolt hozzá, és franciául mormolta:

– Alá kell írnia, mielőtt megkapja a kikötő elutasító nyilatkozatát. Utána akkor is kifizeti a büntetést, ha egyetlen szállítmány sem érkezik meg.

Renátát hideg futotta végig.

Odalépett, hogy kicseréljen egy poharat, és röviden megérintette Alejandro székének támláját, a megbeszélt jelzésnek megfelelően.

Nem nézett rá.

Letette a tollat.

– A dokumentum először az ügyvédeimhez kerül.

Octavio erőltetetten mosolygott.

– Mióta van szükséged ügyvédekre a barátaid között?

– Mivel a szállítási garancia büntetéssé válhat valamiért, amit nem én irányítok.

Delorme elvesztette a színét.

Alejandro felállt.

Az előszobában, a szolgák előtt, tisztán megmondta:

– Aguilar kisasszony, mára végeztünk.

Soha többé senki nem kérte meg, hogy vegye fel a poharat.

Visszafelé menet az eső csapkodott a kocsi tetején.

Renata továbbra is az ülés szélén ülve maradt.

„Nem csak fordított” – mondta Alexander. „Megértette, mit próbálnak elérni.”

–Apám megtanított arra, hogy olvassam el, mi hiányzik egy mondatból.

– Bizonyára rendkívüli ember volt.

Elfordította a tekintetét.

-Néha.

A csend megnyúlt közöttük.

Végül megszólalt.

Apja, Julián Aguilar, zseniális volt a nyelvekben, de katasztrofálisan bánt a pénzzel. Felesége halála után inni kezdett. Amikor remegett a keze, Renata fogalmazta meg a jelentéseket, amiket aláírt.

Aztán jöttek a szerencsejátékok, a kölcsönök, és a férfiak, akik alkonyatkor kopogtak az ajtón.

Renata bútorokat, ruhákat és könyveket adott el, hogy fedezze az orvosi költségeket és néhány adósságot. A fenyegetésektől megrémülve olyan papírokat írt alá, amelyeket nem értett.

Amikor Julian meghalt, az egyik hitelezője megpróbálta rávenni, hogy dolgozzon neki, amíg ki nem fizet egy hetente változó összeget.

Elmenekült.

– Tudod, hol van? – kérdezte Alejandro.

– Remélem, nem.

– Konzultálhatunk egy ügyvéddel.

Renata örömtelenül felnevetett.

– Négy éve azon dolgozom, hogy senki se kérdezősködjön a nevem felől.

Alejandro nem erősködött.

– Amikor csak akarod.

Ez volt az első ígéret, ami nem tűnt számára álcázott parancsnak.

A következő hetekben egy hosszú, térképekkel borított asztalt foglaltak el.

Octavio több európai kikötőben is közvetítőket szerzett. Ugyanazon szerződésekért versengeni azt jelentette, hogy romboló árakat kellett elfogadnia.

Renata azt javasolta, hogy keressenek különböző beszállítókat a fához és a vashoz.

– Hamburgban olyan cégekkel találkoztam, amelyek közvetlenül Svédországgal kereskedtek. Néhányan évek óta a szokásos útvonalaikon kívül keresnek vevőket.

Alejandro ellenőrizte a távolságokat.

– A közlekedés felemésztheti a megtakarításokat.

– Akkor végezzük el a számítást, mielőtt kizárnánk.

Napokig dolgoztak.

Egy délután Renata régi kikötői feljegyzések között egy svéd kereskedő nevét találta: Erik Lindholm.

Két évvel korábban az egyik hajója megsérült a part menti vízben. Az Ibarra alkalmazottai kimentették a legénységet és menedéket nyújtottak több sérültnek.

Alejandro alig emlékezett az epizódra.

– A kapitány megtette, amit tennie kellett.

– És Lindholm három köszönőlevelet írt.

Renata letett egyet az asztalra.

– Kérhetünk egy prezentációt. Aztán olyan üzleti ajánlatot kell majd kínálnunk, ami megfelel neki.

Együtt írtak egy levelet.

Alejandro egy olyan verziót akart aláírni, amely csak a cégét említi.

Renata egy vonalra mutatott.

– Ha alkudozni akarok a feltételekről, akkor a levelezésért felelős személyként kell megjelennem.

Vita nélkül tette hozzá.

Amikor Renata meglátta a nevét Alejandro neve mellett, fel kellett kelnie, hogy hozzon egy kis vizet.

Évekig a kézírása mások életét segítette. Most először ismerte fel a sajátját.

A közelség várakozás közben jött létre.

Alejandro felfedezte, hogy Renata elfelejt enni, amikor nehéz problémával szembesül. Megtudta, hogy Renata néha ébren fekszik éjszakánként, és a háború alatt elvesztett embereire gondol.

Egy kora reggel a galériában találta.

Nem kérdezett a sebhelyről.

Leült mellé.

„A bátyám tudta volna, hogyan kell kezelni ezt az egészet” – mondta.

– Talán más hibákat követtem volna el.

Alejandro meglepetten nézett rá.

Renata alig mosolygott.

-Senki sem válik tökéletessé a halálával.

Lehajtotta a fejét.

Egy ideig hallgatták az udvaron hulló eső kopogását.

Amikor a kezük összeért a padon, egyikük sem tett úgy, mintha baleset lett volna.

A fenyegetés három nappal később érkezett.

Egy feladócím nélküli borítékban Renata által aláírt váltó másolata és egy üzenet volt:

„Az új ruhák nem törlik el az adósságokat. Mondj le péntekig, különben rájönnek, hogy ki vagy.”

Alejandro éppen egy bőröndöt pakolt.

– Felfedezték a nevemet.

Elolvasta a jegyzetet.

– Ez fenyegetés.

– És megmenthetlek egy botránytól.

– Nem akarom, hogy te döntsd el helyettem, mivel vagyok hajlandó szembenézni.

Renáta megfordult.

– És te döntöd el helyettem, mennyit kell félnem?

Alejandro otthagyta az újságot az ágyon.

A megbeszélést felfüggesztették.

– Nem – felelte végül. – Igazad van. Mondd el, mire van szükséged.

Dühösen sírni kezdett.

Annyi mindenre volt szükségem, hogy azt sem tudtam, melyiket kérjem először.

– Tudni akarom, hogy elviszel-e.

Még aznap délután, az ő felhatalmazásával, egy ügyvéd megvizsgálta a dokumentumokat.