Anna szíve elszorult. A félelmet, amit korábban érzett az állat iránt, felváltotta valami egészen más: egy mély, megmagyarázhatatlan tisztelet és hála. Lassan, nagyon lassan, hogy meg ne iessze a kimerült hőst, közelebb lépett. A kutya nem morgott, csak felnézett rá sötét, mélybarna szemeivel. Olyan tekintet volt ez, amelyben nem állati ösztön, hanem majdnem emberi aggodalom és fájdalom tükröződött.
– Jó fiú vagy… te jó ég, mennyire jó fiú vagy – suttogta Anna, és letérdelt a nedves padlóra, ügyet sem vetve arra, hogy a tiszta ápolói egyenruhája besározódik. Óvatosan kinyújtotta a kezét, és megsimogatta a kutya nedves, hideg fejét. Az állat halkan felnyüszített, és a nővér kezébe fúrta az orrát.
A biztonsági őr, aki néhány perccel ezelőtt még el akarta kergetni a kutyát, most némán állt a sarokban, és a könnyeivel küszködött. Letette a rádióját, és szó nélkül kiment a pihenőbe. Fél perc múlva két vastag, meleg pokróccal és egy nagy tál friss vízzel tért vissza. – Nem maradhat itt a folyosón, de kint meg fog fagyni – mondta rekedtes hangon. – Beviszem a személyzeti pihenőbe. Ott meleg van.
Anna bólintott. Közösen próbálták megemelni az állatot, de a kutya, amint megértette, hogy el akarják vinni az ajtó elől, amelyen át a gyermeket elvitték, hirtelen megfeszítette magát. Bár alig bírt a lábán állni, makacsul visszahúzott. Nem akart mozdulni. Az ajtót nézte, és egy mély, torokból jövő, kétségbeesett hangot hallatott. Várni akart. Addig nem volt hajlandó elmozdulni, amíg nem tudja, hogy a kis gazdája biztonságban van.
– Rendben van, értem – suttogta Anna, miközben a könnyeit törölgette. – Maradhatsz.
A biztonsági őr a pokrócokat a padlóra terítette, közvetlenül az intenzív osztályra vezető dupla ajtók mellé. A kutya lassan, hálás nyöszörgéssel ráfeküdt a puha anyagra, de a tekintetét egyetlen másodpercre sem vette le az ajtóról. Anna egy tál vizet tett elé, amit az állat mohón, de kimerülten lefetyelt fel.
Közben a kinti vihar egyre csak erősödött. A kórházba megérkeztek a rendőrök. Két egyenruhás tiszt lépett be a csuromvizes automata ajtókon, vizet rázva le a kabátjukról. Gábor, az idősebb rendőr azonnal Annához lépett.
– Kaptuk a hívást a diszpécsertől. Valami kutyáról és egy talált gyerekről. Mi történt pontosan? – kérdezte határozott, de fáradt hangon.
Anna mély levegőt vett, és elmesélt mindent. Elmondta, hogyan rontott be a kutya a váróba, hogyan viselkedett, és hogy mit találtak a hátára kötözött fekete szemeteszsákban. A rendőrök hitetlenkedve hallgatták. Gábor a kutyára nézett, aki most a pokrócon feküdt, de a fülei minden apró zajra megrezzentek az ajtó mögül.
– A kutya nem tudott ajtót nyitni egy autón – mondta a fiatalabb rendőr, Péter, miközben a jegyzetfüzetét lapozgatta. – Valaki beletette a gyereket a zsákba. Valaki, aki tudta, hogy a kutya el fog indulni segítségért, vagy egyszerűen csak a kutyára bízta a gyerek életét az utolsó pillanatban.
– A szülők – mondta Anna halkan. – Biztosan a szülők voltak. Valahol ott kint vannak a viharban. Talán még élnek.
Gábor bólintott. Odalépett a kutyához, és leguggolt. – Honnan jöttél, pajtás? Melyik irányból?
A kutya felnézett rá, de csak egy halk nyüszítés volt a válasz. A rendőrök tudták, hogy nincs sok idejük. Ha valahol a közelben baleset történt, a viharos időjárás, a hideg és a lehetséges sérülések miatt a túlélési esélyek percről percre csökkentek. Gábor a rádiójához nyúlt. – Központ, itt az egyes egység. Kérünk minden szabad járőrautót a kórház három kilométeres körzetébe. Főleg az erdei utakat és a meredek szakaszokat fésüljék át. Egy autós balesetet keresünk. Lehetnek túlélők.
Ahogy a rendőrök elviharzottak, a kórházban az idő mintha megállt volna. Az intenzív osztályon a kiszámíthatatlan küzdelem folyt. A kisfiú, akiről időközben a nyakában lévő kis medál alapján kiderült, hogy Leónak hívják, súlyos hipotermiában és sokkos állapotban volt. A teste jéghideg volt, a szívverése veszélyesen lelassult. Az orvosok melegítő takarókat, infúziót és oxigénmaszkot alkalmaztak. Minden tudásukra és tapasztalatukra szükség volt, hogy a kis testet visszahozzák a szakadék széléről. Dr. Kovács, a gyermekintenzív osztály vezetője, feszülten figyelte a monitorokat. A vonalak, amelyek a gyermek életfunkcióit mutatták, halványak és bizonytalanok voltak, mint a pislákoló gyertyafény a viharban.
– Tarts ki, kisfiú – suttogta az orvos, miközben a fiú jéghideg, apró kezét fogta. – Olyan sokat küzdött érted az a kutya. Nem adhatod fel most.
Kint a folyosón Anna időközben egy állatorvost hívott fel, aki a kórház közelében lakott. Dr. Szabó a vihar ellenére azonnal autóba ült, és húsz perc múlva már a váróteremben volt a táskájával. Amikor meglátta a kutyát, megrázta a fejét. – Ez az állat csodával határos módon van még életben – mondta, miközben óvatosan megvizsgálta a sebeket. – A kimerültség a legkisebb probléma. A mancsai teljesen szétroncsolódtak az aszfalttól, valószínűleg üvegszilánkokba és éles kövekbe lépett, és az izmai a végletekig túlfeszültek. Kap egy fájdalomcsillapító és gyulladáscsökkentő injekciót, és be kell kötöznöm a lábait.
