A kutya – akinek a nyakörvén egy kopott kis réztáblán a Brúnó név állt – meglepő nyugalommal tűrte a beavatkozást. Mintha tudta volna, hogy ezek az emberek segíteni akarnak. Amikor az állatorvos végzett, Brúnó négy mancsa vastag, fehér kötésekbe volt burkolva. Az injekciók hatására a remegése alábbhagyott, és a szemei lassan lecsukódtak, bár az orra továbbra is a dupla ajtó felé mutatott.
Eközben a város határában, a sötét, fák gallyaival és sárral borított utakon a rendőrök feszülten kutattak. Gábor és Péter lassan hajtottak a szakadó esőben, a reflektorok fénye alig hatolt át a sűrű vízfüggönyön. – Nem látok semmit. Az eső mindent elmosott, féknyomot, roncsdarabokat, mindent – mondta Péter a volán mögött, miközben a szemeit meresztette. – Lassan menj! A kutya gyalog jött, nem lehetett több öt-hat kilométernél. A kórházhoz vezető legrövidebb út az erdei szerpentin felől vezet. Ha lecsúsztak az útról, akkor a szakadékban lesznek.
Hirtelen Gábor felkiáltott. – Állj meg! Ott, a jobb oldalon! A szalagkorlát!
Péter satuféket nyomott, az autó megcsúszott a vizes aszfalton, de megállt. A rendőrök kiugrottak az autóból, zseblámpákkal a kezükben rohantak az út széléhez. A szalagkorlát egy tízméteres szakaszon teljesen átszakadt. A fém csavarodott, éles darabjai meredtek az ég felé, alatta pedig a sötét, meredek szakadék tátongott. Gábor lefelé irányította a lámpa fényét, és a szíve hevesebben kezdett verni.
Lent, a fák közé ékelődve, egy felismerhetetlenségig összeroncsolódott személyautó hevert. A teteje behorpadt, az ablakok kitörtek. Az autó félig az oldalára borult, a motorháztető alól még mindig gyenge füst vagy gőz szállt fel, amely azonnal eloszlott a hideg esőben.
– Központ, megtaláltuk őket! Kérünk mentőt, tűzoltókat és műszaki mentést a 4-es kilométerkőhöz! Azonnal! – üvöltötte Gábor a rádióba, majd Péterrel együtt, csúszkálva, a sárban megkapaszkodva elindultak lefelé a meredek lejtőn.
Amikor leértek az autóhoz, a látvány megrázó volt. A sofőrülésben egy férfi feküdt eszméletlenül, a feje a kormánynak dőlt, az arcát vér borította. Mellette, az anyósülésen egy nő volt beszorulva, a lábai a roncsolódott műszerfal alá szorultak. Az ő szemei félig nyitva voltak, de a tekintete üres volt, a sokk és a fájdalom teljesen elhomályosította a tudatát.
A hátsó ülés üres volt. Egy gyermekülés hevert ott, de a rögzítő övek el voltak vágva. A hátsó ablak be volt törve.
Gábor a nőhöz lépett, és óvatosan megérintette a vállát. – Asszonyom! Asszonyom, hall engem? A rendőrségtől vagyunk! A segítség már úton van!
A nő lassan, nagyon lassan felé fordította a fejét. Az ajkai remegtek, de hang alig jött ki a torkán. – Leo… a fiam… – suttogta, és egy könnycsepp gördült le a véres arcán. – Brúnó… elvitte…
– A fia biztonságban van! – kiáltotta Gábor, próbálva túlharsogni az esőt. – A kutya bevitte a kórházba! Mindketten élnek, érti? Biztonságban vannak!
A nő szemeiben egy pillanatra felvillant a megkönnyebbülés fénye, majd a kimerültség győzedelmeskedett, és a feje hátrabicsaklott. Elvesztette az eszméletét. A távolból ekkor már hallani lehetett a tűzoltóautók és a mentők közeledő, éles szirénáját.
A mentés órákig tartott. A tűzoltóknak feszítővágókat kellett használniuk, hogy a szülőket kiszabadítsák a roncsból. Kiderült, hogy a férfi, Dávid, súlyos fejsérüléseket és bordatöréseket szenvedett, míg a felesége, Szilvia, medencetöréssel és belső vérzéssel küzdött. Amikor sikerült kiemelni őket, azonnal a mentőautókba tették, és száguldottak velük vissza ugyanabba a kórházba, ahol a fiuk és a kutyájuk már várt rájuk.
Amikor a mentők megérkeztek, a sürgősségi osztályon újra elszabadult a pokol. A hordágyakon tolták be a szülőket, egyenesen a műtők felé. Brúnó, aki a folyosón aludt a pokrócon, hirtelen felriadt. Amikor megérezte a gazdái illatát – amely most vérrel és fertőtlenítővel keveredett –, felpattant. A bekötözött mancsai ellenére előre akart rohanni, ugatni kezdett, de ez most nem figyelmeztető ugatás volt, hanem a kétségbeesés és az öröm furcsa keveréke.
Anna, a nővér, azonnal odalépett hozzá, és átölelte a nyakát. – Nyugodj meg, Brúnó, nyugodj meg. Jó kezekben vannak. Minden rendben lesz.
A műtétek hosszú, végtelennek tűnő órákig tartottak. Kint lassan felkelt a nap, a vihar alábbhagyott, és a szürke felhők mögül erőtlen, őszi napsugarak próbáltak áttörni a kórház ablakain. A váróteremben csend volt. Anna a műszakja végén sem ment haza. Leült Brúnó mellé a földre, és a kutya a ölébe hajtotta a fejét.
Délben Dr. Kovács lépett ki az intenzív osztály ajtaján. Fáradt volt, a szeme alatt sötét karikák húzódtak, de amikor meglátta Annát és a kutyát, egy halvány, de őszinte mosoly jelent meg az arcán.
– Hogy van a fiú? – ugrott fel Anna.
– Stabilizáltuk – mondta az orvos, és egy mély sóhajtással végighúzta a kezét az arcán. – A hipotermiát sikeresen visszafordítottuk. Még alszik, de túl van az életveszélyen. Ha ez a kutya… – mutatott Brúnóra – ha ez a kutya akár csak fél órával később ér ide vele, már nem tudtunk volna rajta segíteni. A kutya testmelege, és az a tény, hogy a zsák valamennyire védte az esőtől, mentette meg az életét. És a szülők is túlélték a műtétet. Még kritikus az állapotuk, de az esélyeik nagyon jók.
