„Ingyen víz a kutyának, de mi van veled? Gyere hozzám feleségül” – mondta a volt Navy SEAL-nek.
1. rész
–Ingyen adok vizet a kutyádnak. Házasságra bízlak.
Julian abbahagyta a pénzérmék keresését a zsebében.
A kerítés túloldalán álló nő olyan komolyan nézett rá, hogy egy pillanatra nem tudta, nevessen-e, vagy menjen vissza a teherautóhoz.
Öt éven át került mindent, ami ígéretnek tűnt.
Megálltam vízért.
– Nagyon hideg van? – kérdezte.
A nő röviden felnevetett.
Napok óta most először érzett Julian mosolyogni vágyást.
A júniusi hőség csapott le egy Lagos de Moreno közelében lévő tanya legelőire. Julián órák óta vezetett mellékutakon. A teherautója hátuljában egy keskeny plató, ruhák, szerszámok és egy hátizsák volt, amelyet soha nem hagyott messze az ajtótól.
Mellette Arlo, a német juhászkutyája ült.
Julian szolgálatának utolsó éveiben együtt dolgoztak egy haditengerészeti különleges műveleti egységnél. Amikor a kutya nyugdíjba vonult, Julian átvette a gondozását.
Attól kezdve együtt utaztak.
Ideiglenes munkák, olcsó szobák, éjszakák egy furgon fedezékében.
Minden, amire szükséged van a folytatáshoz.
Semmi, ami miatt maradásra kényszerítette volna.
A nő egy kancsóval és egy acéledénnyel tért vissza. Letette a vizet egy kicsit távolabb, és megvárta, míg Julián odaengedi a kutyát.
Arlo sokáig ivott.
– Marcela Aguirre – mutatkozott be.
Julian megadta magát, és elfogadott egy pohárral.
Mögötte egy ferde kerítés húzódott. Marcela már egy ideje küzdött a dróttal, csizmája a száraz földbe süppedt, haja pedig kicsúszott a fonatából.
Ez a makacsság emlékeztette valakire.
Félretolta az emléket.
– Ezzel a víz segítségével tudok segíteni.
– Hála Istennek. Már azon gondolkodtam, hogy a házasság többe kerülne, mint valaki felbérelése.
Addig dolgoztak, amíg a nap le nem kezdett esni.
Marcela ismerte a terepet, és tudta, mire van szüksége. Julián tartotta, vitte és igazgatta a dolgokat, amikor kérte. Nem próbálta meg elmagyarázni neki a saját tanyáját.
Tetszett neki ez.
Az is tetszett neki, ahogy a kutyára vigyázott: árnyékban volt víz, szünetek, és nem kiabált parancsokat, hogy fitogtassa a hatalmát.
A tanyát Los Encinosnak hívták.
Marcela az apjától, Don Ernestótól örökölte. Volt benne állatállomány, egy egyszerű ház, és a javítások listája végtelen volt.
Mire vége lett, az ég már besötétedett a hegyek felé.
Marcela telefonja viharriasztást kapott. Percekkel később a szomszédja felhívta, hogy figyelmeztesse, a közeli patak vízszintje emelkedik.
Julian szállást keresett.
A legközelebbi helyre nem lehetett kutyákat vinni.
Egy másik tele volt.
– Van egy szobám – mondta Marcela.
– Maradhatunk a fészer alatt.
– A kutya már jobb körülményeket ért el, mint te. Ne rontsd el őket.
Megmutatta neki a vendégszobát, és elmagyarázta, hol vannak a lámpák.
Azt is közölte vele, hogy a szomszédja ismeri a nevét, a teherautó leírását és a rendszámát.
Julián bólintott.
– Helyesen cselekedett.
Babot, sajtot és meleg tortillát ettek, miközben a szél zörgetni kezdte az ablakokat.
Arlo lefeküdt a gazdája mellé.
Amikor Marcela leejtett egy darab sajtot, a kutya olyan nyilvánvaló reménnyel emelte fel a fejét, hogy Marcela elmosolyodott.
– Azt mondja nekem, hogy nem eteti meg.
– Hazudik neki.
A vihar később jött.
Elment az áram. Jégeső csapkodott a tetőn, és egy ág zuhant az udvarra. Julián segített befedni, amit be kellett zárni, de nem ment ki, hogy bátorságot mutasson a villámlásban.
A ház legvédettebb részében vártak, Arlo a közelben volt.
Marcela megfigyelte, hogy a férfinak nem kell parancsokat adnia a nyugalom átadására.
Hajnalban azt tapasztalták, hogy a szivattyúházat egy ág zúzta össze. A kerítés egy része kidőlt, és a víz alig érte el az itatóvályúkat.
Marcela néhány másodpercig mozdulatlan maradt.
Aztán a csizmáiért ment.
Julian elmehetett volna, amikor megtisztították az utat.
Ehelyett ágakat kezdett eltávolítani.
A szomszéd, Don Ramón szerszámokkal és a további károkról szóló hírekkel érkezett. A görbe épület láttán motyogott, hogy Ernesto nem bírta volna így látni.
Marcela a folyosó felé nézett.
Volt ott egy üres hintaszék.
Senki sem ült rá.
A következő napokban megvárták a technikust, és ideiglenes vízellátást biztosítottak az állatállomány számára. Julián fát és kerítéseket javított; az elektromos vezérlőket pedig olyanra bízta, aki értett hozzájuk.
Minden este elpakolta a holmiját.
Marcela kezdte felismerni ezt a gesztust.
Másnap reggelre még a fogkeféje is eltűnt a fürdőszobából.
Egyik délután elmentek ennivalót venni Arlónak. Visszafelé menet leengedte a teherautó napellenzőjét, és egy fénykép csúszott a lábára.
Julian egy nő és egy lány mellett jelent meg, akik fogták a kezüket.
Marcela óvatosan visszatette.
Megvárta, míg eléri a tanyát.
– Tudja a feleséged, hogy itt vagy?
Leállította a motort.
Arlo felállt az ülések mögé.
Julian olyan sokáig várt a válasszal, hogy Marcela kezdte megbánni a kérdést.
– A feleségem 5 évvel ezelőtt meghalt.
Kinyitotta a száját, de a férfi folytatta.
– A lányom is.
2. rész
Marcela nem kérdezte meg tőle, hogyan.
Nem azon a délutánon.
Kávét kínált neki, és leültek a folyosón. Julian egy széket választott az ajtó mellett. A hintaszék üresen maradt.
A feleségét Natáliának hívták.
Ez itt Elisa.
Egy balesetben haltak meg, amíg távol volt, még szolgálatban.
