Amikor visszatért, egy bögrét talált a mosogatóban, cipőket a bejáratnál, és egy gyerekkabátot olyan magasságban lógva, amire már senkinek sem lesz szüksége.

– Úgy tűnt, a ház vár rájuk – mondta.

Az udvarra meredt.

Egy ideig még dolgozott. Aztán nyugdíjba vonulást kért. Amikor már képes volt gondoskodni Arlóról, eladta a házat, és elkezdett karbantartói munkákat vállalni, bárhová is sodorta az élet.

– És azóta nincs szállásod?

Julian a teherautójára nézett.

– Nekem az van.

Marcela nem vitatkozott.

Megértette, miért szedi össze a ruháit, mielőtt azok teljesen megszáradtak volna.

Ha semmi sem maradt, egyetlen szoba sem várhatott újra.

Másnap megérkezett a vállalkozó, akit Marcela felvett.

Megvizsgálta a szivattyúházat, és elkezdte sorolni a munkákat: bontás, szerkezetátalakítás, berendezések cseréje, a berendezések újbóli elvégzése.

Még ki sem próbálta a rendszert, amikor a férfi elé tárta a költségvetést.

Marcela megkérdezte, mely részek sérültek meg.

A férfi Julianra nézve válaszolt.

Újra megkérdezte.

Újra figyelmen kívül hagyta.

– Ezek a dolgok gyors döntéseket igényelnek, uram – mondta a volt katonának. – Ha a felesége ma aláírja, félretesszük önnek a legénységet.

Julian a zsebében tartotta a kezét.

– Ő a tulajdonos. Válaszolj neki.

A vállalkozó szünetet tartott.

Marcela felvette a dokumentumot.

– Az anyagokat és a munkadíjat külön számlázzák ki. Azt is szeretném tudni, hogy miért javasolja egy olyan szivattyú cseréjét, amelyet még csak meg sem vizsgált.

– Asszonyom, megpróbálom távol tartani a bajtól. Nem könnyű egyedül vezetni egy farmot.

– Engem sem könnyű olyasmiért megvádolni, amit nem tudok megmagyarázni.

A férfi mosolya lehervadt.

Ragaszkodott az előleghez. Figyelmeztetett, hogy ha akkor nem dönt, később többet kell fizetnie.

Marcela visszaadta neki a lepedőt.

– Akkor kérek egy másik véleményt is.

Amikor elment, a nő kifújta a levegőt.

Julian nem gratulált neki úgy, mintha valami csodálatosat ért volna el nő létére.

Megkérdezte tőle, hogy kit szeretne felhívni.

A második ellenőrzés megerősítette, hogy a szerkezet nagy része megmenthető. Voltak sérült alkatrészek, de nem volt szükség mindent kicserélni.

A javítás napokig tartott, mert hiányzott egy alkatrész.

Julian maradt.

Reggelente kávéztak. Marcela legeltette a szarvasmarhákat, ő pedig a fával dolgozott. Don Ramón hírekkel jelent meg, és végül ételt fogadott el, miközben azt állította, hogy túl siet.

Arlo egy hűvös helyet választott a konyha mellett.

Még mindig Juliánt figyelte, de már nem nézett fel minden alkalommal, amikor Marcela átment a házon.

Egyik délután Julián megjavított egy kilazult alkatrészt a hintaszéken. Épp akkor ült le, hogy ellenőrizze, ahogy Marcela elment.

A lány arckifejezése arra késztette, hogy felálljon.

-Bocsánat.

Marcela a háttámlára tette a kezét.

– Apám minden reggel ott ült.

Megmutatta neki a karon lévő különböző csavarokat, egy kávéfoltot és egy régi repedést.

Aztán megkérte, hogy üljön le újra.

Leült a mellette lévő székre.

Azt mondta neki, hogy eljegyezték egy Sergio nevű férfit. A férfinak Guadalajarában van állása, és azt szerette volna, ha ott élnek.

Aztán Ernesto megbetegedett.

Marcela maradt, hogy gondoskodjon róla.

Sergio nem volt kegyetlen. Hónapokig próbáltak elképzelni egy olyan életet, ami mindkettőjüknek megfelelne, míg végül nem találták meg.

Elment.

Az apjának egyre több segítségre volt szüksége.

Aztán ő is meghalt.

A városban elkezdtek viccelődni, hogy Marcela hozzáment a ranchhoz.

Elmesélte a mondatot, mielőtt bárki megkérdezhette volna tőle, hogy önszántából van-e egyedül.

„Gondoskodni akartam az apámról” – mondta. „De az emberek úgy döntöttek, hogy ez azt jelenti, hogy már semmit sem akarok.”

Julian megoldásokat nem kínált, de hallgatott.

Néhány nappal később korán kiment alkatrészeket venni.

Marcela látta, ahogy a hátizsákját, ruháit, élelmét és Arlo dobozait cipeli.

A szoba üresen maradt.

Azt mondta, sötétedés előtt visszatér.

Felemelte a kezét és elmosolyodott.

Aztán megállás nélkül dolgozott, dühösen magára, amiért ilyen gyorsan megszokta egy másik ember jelenlétét.

Délután 5 órakor hallotta meg a teherautót.

Julian visszatért a darabokkal, a fával és egy zacskó kenyérrel.

– Visszajöttél – bukott ki belőle.

A kabin felé nézett, és megértette.

–Mindig mindent viszek magammal. Ez egy szokásom.

Marcela lesütötte a szemét.

–Legközelebb otthagyhatod a hátizsákodat.

Bólintott.

Azon az estén, miközben megköszönte neki, hogy még mindig ott van, Julián bevallott valamit, amit napok óta titkolt.

– Amikor láttam, hogy a kerítést javítod, Natáliára emlékeztettél.

Marcela lassan visszahúzta a kezét, amit az övéhez tett.

Minden, amit elkezdtem elképzelni, fel volt függesztve.

– Akkor kérdeznem kell valamit.

Ránézett.

– Engem tartasz meg, vagy azt, ami belőle maradt?

3. rész

Julian nem válaszolt azonnal.

Marcela felállt, hogy bevigye a csészét.

-Várjon.

Megállt, de nem ült le újra.

„Először csak egy gesztus volt” – mondta. „Egy módja annak, hogy valaki megküzdjön valamivel, ami eltört, anélkül, hogy segítséget akarna kérni. Emlékeztem rá.”

Marcela megszorította a csészét.

– Nem akarok versenyezni valakivel, aki meghalt.

– Nem téged kérdezlek.

Julián mély lélegzetet vett.

–Natalia soha nem vette volna meg azt a kávét, amit főzöl.

A meglepetés önkéntelenül is nevetésre fakasztotta.

Komolyabban folytatta.

– Ramón könyvelését sem vezettem volna, miközben úgy tettem, mintha zavarnának a látogatásai. És nem töltöttem volna a délutánt azzal, hogy elmagyarázzam, honnan ismered a tanya összes állatát.