– Látod? Kényelmes – mondta Brandon, mögöttem lebzselve.

Lisa megkerült. Kinyújtotta egyik kesztyűs kezét, és lenyomta a vászon közepét.

Lövésszerű hanggal elpattant a rozsdás kötöződrót. A fémkeret jobb oldala beomlott, a láb csipkézett, letört acélja hevesen csapódott lefelé. Kevesebb mint öt centivel tévesztette el Lisa Achilles-ínát, a betonpadlónak csapódott, és szó szerint szikrát csapott.

Ha ráült volna. Ha ráesett volna a súlyával, hogy levegye a cipőjét. Csontig vágta volna a sarkát. Egy versenyző műkorcsolyázó számára az elszakadt Achilles-ín nem sérülés, hanem kivégzés.

Brandon pislogott. „Hát. Tehetek alá egy salakblokkot.”

Nem kiáltottam. Nem sikítottam. Megfordultam, megragadtam Lisa vállát, és visszahúztam a előszobába.

– Drew, ne kezdd már a hülyeségeidet! – figyelmeztette anyám, miközben két agresszív lépést tett előre, a nedves konyharuhát pedig úgy lengette, mint egy adminisztratív felszólítást. – Minden készen áll. A legjobb oldalas pihen. Ne rontsd el a család karácsonyát a büszkeségeddel.

– A büszkeségem teljesen ép, Anya – mondtam, és a vállamra kaptam Lisa görkorcsolyazsákját. – A gondatlanságból elkövetett emberöléssel szembeni toleranciám azonban elérte a nullát.

Sarkon fordultam, kitártam a nehéz fa bejárati ajtót a csípős decemberi szélben, és egyenesen visszasétáltam lemászni a veranda lépcsőjén.

„Frank! Csinálj már valamit! Elmegy!” – sikította anyám.

Odaértem a Subaruhoz és megnyomtam a nyitógombot. De mielőtt kinyithattam volna az ajtót, egy nehéz alak csapódott a motorháztetőnek.

Brandon. Zokniban kirohant, arca kipirult a pániktól és a dühtől, és a kezét a kapucnim fagyott fémére helyezte. Tudta, hogy ha elmegyek, szertefoszlik a tökéletes, sikeres életének törékeny illúziója a gazdag új barátnője előtt.

„Ezt nem csinálod!” – sikította Brandon a süvítő szélben, lehelete gomolygott a sötétben. „Ugyan nem fogsz úgy beállítani, mint a rosszfiú Kayla előtt! Menj vissza a házba!”

Betettem a kulcsot a gyújtáskapcsolóba. A motor felbőgött.

Cliffhanger: A szélvédőn keresztül bámultam a bátyámat, a vállára rakott hó, a kezem a sebességváltó fölött lebegett. Egy kéttonnás összkerékhajtású jármű és egy nedves gumizokniba bújt nárcisztikus fizika csatájában már pontosan tudtam, melyik élét kell vágnom.

2. fejezet: A szökés fizikája

A korcsolyázás nem csillogás és klasszikus zene. A korcsolyázás alkalmazott newtoni fizika, amelyet egy kb. 2/8 hüvelyknyi edzett krómacélon játszanak, amelyet egy fagypont alatt tartott, instabil vízfelület felett egyensúlyoznak. A jég nem törődik az érzéseiddel, a származásoddal vagy az ünnepi hagyományaiddal. Ha megszeged a belépő fizikáját, a padlóra zuhansz.

Brandonra néztem, aki a Subaru Outbackem motorháztetejének dőlt. Teljes súlyával előredőlt, arca egy csúnya, kétségbeesett vicsorgásba torzult. Puszta fizikai jelenlétével próbálta érvényesíteni az uralmat, ez a taktika egész életében bevált, mert a szüleim mindig a falak alá rohantak, hogy letakarják, mielőtt megsérülhetett volna.

De itt kint, a kocsifelhajtón nem voltak kipárnázott falak. Csak egy meredek, tízfokos lejtő, egy fekete jégréteg, amely három hüvelyknyi friss por alatt rejtőzött, és a gravitáció.

– Anya – suttogta Lisa az anyósülésről, tágra nyílt szemekkel. – Nem mozdul.

– Győződj meg róla, hogy feszes a biztonsági öved – válaszoltam nyugodtan.

Leengedtem az ablakot egy centire. A jeges szél besüvített. „Brandon, lépj arrébb a kocsitól.”

„Nem! Vissza fogsz masírozni be, bocsánatot fogsz kérni anyától, és felteszed arra a priccsre! Ne viselkedj már ilyen dramatizáló ribancként!”

Nem vitatkoztam. Nem könyörögtem. Egyszerűen csak felmértem a tömegközéppontját. Erősen a motorháztetőre támaszkodott, lábai szélesen a csúszós aszfalton álltak.

Hátramenetbe kapcsoltam a váltót. Nem nyomtam rá a gázt – attól csak kipörögtek volna a kerekek. Mikroszkopikus mértékben nyomtam a pedált, így az összkerékhajtás felfogta a jég alatti kavicsokat.

Az autó pontosan tizenöt centiméterrel siklott hátrafelé.

Teherhordó felületétől megfosztva Brandon karjai megcsúsztak. Előrebukott, álla fájdalmasan csapódott a jeges motorháztető dísznek. Mielőtt visszanyerhette volna az egyensúlyát, erősen balra fordítottam a kormánykereket, és sebességbe kapcsoltam.

A Subaru sima, folyamatos ívvel – tökéletes, lendületes külső éllel – utat vágott magának. A hátsó kerék egy latyakban landolt, és jeges, sós városi lefolyóvizet fröcskölt közvetlenül a dizájner polármellényére, majd a nyitott szájába.

Nem néztem a visszapillantó tükörbe, amikor kiértem az utcára. Nem is kellett volna. Hallottam, ahogy elfojtott sikolyai beleolvadnak a hóviharba.

A műszerfal órája este kilenc óra tizenkettőt mutatott. Az autópálya szürke latyak sivár szalagja volt, melyet magasodó fekete fenyők szegélyeztek. Az anyósülésen Lisa elővette a telefonját, és módszeresen adatokat ütött be egy Ünnepi balesetjelentés című jegyzetfüzetbe.

– Nagymama tizenkét percen belül felhívja Carol nénit – jegyezte meg Lisa, miközben a képernyője sápadt, sebészi fénnyel világította meg az arcát. – Fél tizenegyre a családban az lesz a vélemény, hogy idegösszeomlásod volt.

„Hadd gondoljanak, amit akarnak” – mondtam, miközben a tekintetemet a fehér szaggatott vonalakra szegeztem.

Lehajtottam az autópályáról egy kivilágított szervizközpontnál, és megnyitottam egy böngészőablakot a telefonomon. A helyi szálláshelyek általában két kategóriába sorolhatók: tipikus autópálya-motelek, ahol a szőnyegen nyirkos állatszőr szaga terjengett, illetve nyugdíjas párok által üzemeltetett történelmi panziók.

Az első három lehetőséget lefoglalták. A negyedik a „Teherautó-parkoló és színes tévé” ajánlatot hirdette.

– Nézd csak! – mondta Lisa, és felém fordította a képernyőjét.

A sötét felületen egy hatalmas, fából és kőből épült házikó nagy felbontású fényképe izzott, amelyet kivilágított duglászfenyők vettek körül. Egy hatalmas szabadtéri medence gőzölgött az éjszakai égbolt felé.