A Wintermere Mountain Lodge és Gyógyfürdő.

– Az negyvenöt perc északra van – mondtam.

– Van egy szabadtéri korcsolyapályájuk – jegyezte meg Lisa, és a hangja arra a halk, ritmikus tónusra váltott, amit akkor használ, amikor megpróbál meggyőzni, hogy vegyek drága edzőfelszerelést. – Hűtött jég van, anya. Van egy Zambonijuk is.

Megérintettem a képernyőt, és a foglalási portálra navigáltam. Szenteste ünnepi csomag: Elnöki hegyi lakosztály. Ár: 1400,00 USD/éj, adókkal és üdülőhelyi díjakkal együtt.

A számra meredtem. Egy műkorcsolyaedzőnek, aki tizenöt perces időközönként számlázza az idejét, ezernégyszáz dollár nagyjából negyvenhat magánórát jelent. Ez merő gazdasági őrültség volt.

Lisára néztem. Az elmúlt három hetet azzal töltötte, hogy reggelente hetvenszer esett csípőre, hogy a dupla Axeljének forgása állandó legyen. Amikor megérkezett a nagyszülei házába, egy törött kiságyat ajánlottak fel neki egy szén-monoxid-szivárgás mellett.

„Megnéznéd a medencét?” – kérdeztem.

Duplán megkoppintottam a képernyőt, engedélyeztem a fizetést az Apple Payjel, és néztem, ahogy a digitális visszaigazolás zölden villog.

A telefonom azonnal rezegni kezdett. SMS: Brandon Crowy: Teljesen megőrültél. Kayla retteg tőled. Megjátszottad magad, nincs hol aludnom odakint.

A hüvelykujjamat a billentyűzetre nyomtam, és egyetlen választ gépeltem be: Sikerül megoldanunk.

Ahogy visszahajtottunk a felhajtóra, egyre jobban esett a havazás. Húsz percig csendben autóztunk, a feszültség lassan lejött a vállamról.

Aztán egy értesítési hang hasított be a csendes kabinba. Nem szöveges üzenet volt, hanem egy magas hangú, dallamos csengőhang Lisa telefonjából.

Lisa megkocogtatta a képernyőt. Szeme elkerekedett, a képernyő tükörképe élénk, digitális fehérré változtatta az íriszeit. A szája elé kapta a kezét.

– Anya – lehelte Lisa, hangja remegett a rémület és a mély, ragadozói öröm keverékétől. – Félre kell húzódnod. Azonnal.

Cliffhanger: Ingataggá váltam, és felhajtottam az autópálya havas padkájára. Lisa felém fordította a telefont. A képernyőn az Instagram Live közösségi média logója volt látható. Az adás anyám házából jött.

3. fejezet: A bársonyerőd és a véletlenszerű közvetítés

A Wintermere Mountain Lodge bejáratát nem a szerénység kedvéért tervezték. Azért, hogy Észak-New Jersey gazdag emberei úgy érezzék magukat, mintha az American Express pontok stratégiailag elhelyezett elhelyezésével meghódították volna a vadont.

De ahogy az erdőzöld kabátos inas kinyitotta az ajtót, teljesen a digitális bombára koncentráltam, ami az előbb robbant fel az anyósülésemen.

Még mielőtt odaértünk volna a szállodába, Lisa megmutatta nekem a videót.

Kayla, Brandon kifinomult, esztétikamániás barátnője, egy jelentéktelen influenszer volt, aki butik fogfehérítő készleteket árult. Állítólag, miután elautóztam, Kayla visszavonult a makulátlan vendéglakosztályba, hogy egy „Ünnepi Esti Rutin” élő közvetítést tartson négyezer követőjének.

Felkapcsolta a gyűrűslámpáját, felvett egy selyemköntöst, és elkezdte felvinni az arcára a növényi micellás vizet, miközben halkan a kamerába beszélt arról, hogy „óvd meg a nyugalmadat az ünnepek alatt”.

Nem vette észre, hogy a szüleim házának fűtőszellőzői olyan akusztikus tisztasággal szűrődnek be a hangok a lenti konyhából, mint egy hangstúdióban.

A Lisa által mentett videón Kayla gyengéden dörzsöli az arcát egy jádehengerrel, amikor felcsendül a hang.

„HAGYTAD, HOGY ELHAJTSON?!” – anyám dühtől eltorzult hangja tökéletesen visszhangzott a padlódeszkák között. „MIT KELLENE CSINÁLNOM NYOLC KILÓT KRUMPLIVAL, BRANDON? A SZOMSZÉDOK HALLOTTÁK, HOGY KIABÁLTÁL!”

Kayla tekintete a képernyőn cikázott. Megpróbált mosolyogni a nevetéstől. „A családok annyira meg tudnak őrülni az ünnepek alatt, ti srácok…”

„MAJD ELÜTÖTT!” – ordította Brandon, kevésbé áldozatként, inkább egy duzzogó kisgyerekként. „ÉS EZ A TE HIBÁD, ANYA! MIÉRT MONDOTTAD NEKI A SZÉN-MONOXIDRÓL? CSAK A GARÁZSBA VOLNA TENNED A GYEREKET ÉS BECSUKNI AZ AJTÓT!”

A képernyőn a jádehenger kicsúszott Kayla kezéből, és csörömpölve a mosogatóba esett. Az élő közvetítés, ami addig lustán hömpölygött a szív alakú emojiktól, hirtelen elmosódott szöveggé gyorsult fel.

User_Babe99: várj, szén-monoxidot mondott??? DentalQueen2: betettek egy gyereket a garázsba?? hívd a gyermekvédelmi lányt! Tanya_G: istenem, a pasid szó szerint megpróbál megmérgezni egy gyereket!

A klip utolsó másodperceiben Kayla kapkodva kapcsolta ki az adást, arca teljesen kiszáradt a vérből. De az internet tintával van írva. Tíz percen belül valaki képernyőfelvételt készített. Mire beléptünk Wintermere katedrálisra emlékeztető előcsarnokába, Carol néni, akinek biztonsági engedélye volt egy nyitott szúnyoghálós ajtóra, és aki a családi káoszból élt, már megosztotta a videót a helyi település Facebook-csoportjában.

A recepciós pultnál – egy monolitikus, csiszolt gránitlapon – egy makulátlan ezüstös hajú nő fogadott minket. „Ms. Crowy? Vártuk. Az elnöki lakosztályt jelöltük ki Önnek, ahonnan kilátás nyílik a termálmedencékre.” Átadott Lisának egy kis bársonytáskát, benne egy tömör ezüst csengővel, amelyre a üdülőhely címere volt vésve.

A lakosztályunk nagyobb volt, mint az első lakásom teljes földszintje. A padlót széles, antikolt tölgyfa padló borította, vastag gyapjúszőnyegekkel. Egy gázkandalló halk suhogással gyulladt be egy fali kapcsoló megnyomására, aranyló fényt vetett két, fehér pehelypaplannal borított franciaágyra.

Lisa belépett a fürdőszobába, meglátta a sminktükörbe ágyazott tévéképernyőt, és olyan hangot adott ki, mint amikor egy teáskanna eléri a maximális nyomást. „Soha nem megyünk haza” – jelentette be.

Egy túlméretezett bőrfotelbe rogytam, és elővettem a telefonomat. Úgy rezgett az asztal üveglapján, mint egy aktív Geiger-számláló.

A Crowy családi csoportos csevegést abbahagyták. Helyette Kayla közvetlen üzenetei jelentek meg.