4. fejezet: A Willow Creek-i törvényszék
Szombat reggel szürke és borús volt. A Willow Creek Estate hatalmas tölgyfái kevésbé romantikus hátteret, inkább egy ostromra készülő erődítményt idéztek.
Egy vastag barna mappával a kezemben léptem be a vezetői tanácsadóba. Benne volt az éttermi nyugta, a csalásriasztások kinyomtatott számai és a helyszín digitális naplója.
Emily és Nathan már ott ültek, szorosan egymás mellett, kezüket szorosan összefonva a nehéz parasztházasztal alatt. Richard Whitmore a túlsó végén ült, tíz évvel idősebbnek látszott, a szeme alatti táskák mélyen kirajzolódtak.
Aztán kinyílt az ajtó, és Viktória lépett be.
Nem volt egyedül
Mögötte egy elegáns, éles vonású férfi haladt, méretre szabott csíkos öltönyben, bőr aktatáskával a kezében. Victoria túlméretezett napszemüveget és önelégült, dacos vigyort viselt.
– Jó reggelt mindenkinek! – jelentette be Victoria, és helyet foglalt velem szemben. Intett a mellette ülő férfira. – Tekintettel az elmúlt események… érzelmi labilitására, bölcs dolognak tartottam Arthur Penhaligont elhozni. Családjogi ügyvéd és pénzügyi tanácsadó. Azért van itt, hogy biztosítsa a szóbeli szerződések és kötelezettségvállalások megfelelő betartását.
Emily halkan felnyögött csalódottan. „Anya, hozott egy ügyvédet.”
Nem pislogtam. Arthurra néztem. Gyakorlott, ragadozó mosolyt villantott, és kinyitott egy jegyzettömböt.
– Ms. Morgan – kezdte Arthur leereszkedő hangon. – Az ügyfelem tájékoztatott, hogy korábban több szóbeli ígéretet tett az esküvő finanszírozásával kapcsolatban. Észak-Karolina államban bizonyos ígérvény nélküli estoppel feltételek mellett a pénzügyi támogatás visszavonása a szállítók biztosítása után felelősségre vonhatja Önt…
Nyugodtan kinyitottam a barna mappát.
– Arthur, ugye? – vágtam közbe veszélyesen nyugodt hangon. – Mielőtt ígérvényes estoppellel fenyegetőznél, erősen javaslom, hogy tekintsd át az ügyfeled legutóbbi tevékenységeit.
Végigcsúsztattam a piros Csalásriadó kinyomtatott képernyőképét a polírozott fán, majd Jenna rendszernaplóinak kinyomtatott átiratát.
„Hétfőn reggel 8 órakor” – jelentettem ki, Arthur szemébe nézve – „az ügyfelük felvette a kapcsolatot ezzel a hellyel. Az én személyemnek adta ki magát, azt állította, hogy rendelkezik a felhatalmazással, és megpróbált 23 750 dollárt terhelni egy olyan hitelkártyáról, amelyet egy korábbi, a témához nem kapcsolódó 500 dolláros befizetésről vont le. A bankom csalárd tevékenységként jelölte meg. Ha szeretné, megkérhetem Jennát, a menedzsert, hogy most azonnal tanúskodjon erről a bűncselekményről.”
Arthur Penhaligon ragadozó mosolya eltűnt. Lenézett a dokumentumokra. Elolvasta a banki értesítést. Elolvasta a helyszínnaplót. A vér gyorsan kifutott az arcából.
Egy ügyvéd megvédi az ügyfelet szerződéses vitában. Egy ügyvéd nem fog egy szobában ülni, és utólag bűnrészesként közreműködni elektronikus csalásban és személyazonosság-lopásban.
Arthur lassan becsukta a jegyzettömbjét. Nem nézett Victoriára. Összecsukta a drága tollát, visszacsúsztatta a jegyzettömböt az aktatáskájába, és felállt.
– Victoria – mondta Arthur, hangja teljesen mentes volt a melegségtől. – Egy családi szerződéssel kapcsolatos vita közvetítésére kértek fel. Nem tudom és nem is fogom képviselni önt hitelkártya-csalással kapcsolatos ügyekben. Tekintse meg a szolgáltatásaimat megszüntetettnek.
Victoria állkapcsa kitátva maradt. „Arthur! Nem mehetsz el csak úgy!”
– Figyelj rám! – motyogta, sarkon fordult és kiment az ajtón, a nehéz tölgyfa pedig kattanva becsukódott mögötte.
Victoria teljesen fedetlen maradt. A páncél megrepedt. Vadul körülnézett a teremben, mellkasa zihált. „Ez abszurd! Csak megpróbáltam felgyorsítani a folyamatot! A helyszín fizetést követelt!”
Mielőtt újabb megtévesztést szőhetett volna, az ajtó ismét kinyílt.
Marcus Hill volt az, a steakhouse vezérigazgatója. Előző nap felhívtam, és megkérdeztem, hogy hajlandó-e eljönni, hogy tisztázzuk az éttermi számlával kapcsolatos dolgokat. Belépett, letette a tételes számlát az asztalra, és biccentett Richardnak.
– Mr. Whitmore – mondta Marcus határozottan. – Azért vagyok itt, hogy megerősítsem: a múlt héten nem történt elírás. A felesége kifejezetten követelte, hogy kényszerítsük Mrs. Morgant a vacsora előtti, zártkörű koktélpartijának költségeinek kifizetésére.
Victoria belezsugorodott a székébe, manikűrözött kezei remegtek. „Csak italok voltak… Megpróbáltam megmenteni…”
De Nathan nem a nyugtát nézte. Nem a csalásriasztásomat nézte. Előrehajolt, könyökét az asztalra támasztotta, szeme rémisztő, csendes dühtől égett.
– Anya – suttogta Nathan, a hang úgy hasított belé a szobába, mint a borotvapenge. – Most nem érdekel a steakhouse. Hol van a tizenötezer dollárom?
5. fejezet: A Kártyavár összeomlása
A teremben alapvetően megváltozott a légkör. Az osztrigák és a helyszínfelújítások körüli apró-cseprő veszekedés elpárolgott, helyét hirtelen, fojtogató gravitáció vette át.
Richard összevonta a szemöldökét, és zavartan nézett hol a felesége, hol a fia között. – Miféle tizenötezer dollárról beszélsz, Nathan?
– A pénzt, amit júniusban átutaltam a közös folyószámládra, apa – vágott vissza Nathan, és felemelte a hangját. – Az összes esküvői megtakarításomat. Tegnap lefoglaltam a nászutat, de a kártyámat elutasították. A számla üres.
Richard őszintén, mélységesen zavartnak tűnt. Gyorsan pislogott. „Maga… maga adott nekünk tizenötezert?”
„Odaadtam anyának a pénzt a szállítói előlegért!” – kiáltotta Nathan, és ököllel az asztalra csapott.
Senki sem szólt. A csend teljes volt. Egy katasztrofális felismerés csendje.
Victoria remegő kézzel nyúlt ki, ösztönösen megragadva hatalmas bőr kézitáskája fogantyúját, mintha el akarna menekülni.
Richard kimondta a nevét. Nem kiáltás volt. Egy halk, törött könyörgés. „Victoria?”
Nem válaszolt. A légzése felületes és gyors volt.
– Victoria – ismételte meg Richard elcsukló hangon. – Hol van a fiú pénze?
