Végre megtelt könnyel a szeme. Most először nem manipulációs fegyverek voltak ezek; egy sarokba szorított állat valódi, kétségbeesett könnyei.
– A… a vállalkozásod, Richard – nyögte ki. – Széthullott. Elvesztetted azt a két vállalati számlát tavasszal!
Richard teljesen megdermedt. Kifulladt belőle a harci vágy. – Szóval elloptad a fiunkat?
„Csak a családunk hírnevét próbáltam megvédeni!” – zokogott Victoria, tökéletes sminkje sötét csíkokban folyt végig az arcán. „A Quail Hollow-i ház jelzáloghitele három hónappal lejárt! A country klub azzal fenyegetőzött, hogy visszavonja a tagságunkat! Ha az emberek tudnák, hogy milyen nehéz helyzetben vagyunk, végem lenne!”
Végre beismerte. Ahelyett, hogy leépített volna, ahelyett, hogy beismerte volna a vereséget, kétségbeesetten szórta fia esküvői pénzét prémium hitelkártyákra és jelzálog-hátralékokra, csak hogy fenntartsa a hatalmas vagyon illúzióját.
Nathan lassan felállt. – Az esküvői pénzemből… kifizetted a golfklub tagdíját?
– Ki akartam cserélni! – sikította Victoria. – Istenre esküszöm, Richard, hogy vissza akartam tenni, mielőtt a végszámlák esedékesek lennének!
– Mivel, Victoria? – kérdezte Richard elhalt hangon. – Csődben vagyunk. Nincs új pénz.
Victoria könyörgő tekintettel fordult felém. „Ezért kellett neked fizetned a helyszínért, Clare! Szükségem volt rád, hogy fedezd, hogy legyen időm kitalálni!”
Meredten bámultam, a düh zúzó, szánalmas szánalommá változott. Hajlandó volt tönkretenni az anyagi biztonságomat, hogy még néhány hónapig úgy tehesse, mintha gazdag lenne.
Mielőtt megszólalhattam volna, Emily felállt.
A lányom, aki utálta a konfliktusokat, és egész életét a béke fenntartásának szentelte, belenyúlt a táskájába. Előhúzott egy gyűrött, vastag, krémszínű papírdarabot.
– Tegnap elmentem nálatok Nathan útlevelét keresni – mondta Emily hátborzongatóan nyugodt hangon. Megkerülte az asztalt, és Victoria elé ejtette a papírt. – Ezt a konyhapulton találtam.
Kinyújtottam a nyakam, hogy lássam. A Quail Hollow Country Club utolsó értesítése volt, amelyben a lejárt 8500 dolláros adózási díj befizetését követelték. A tetejére piros tintával rábélyegezték: TELJES ÖSSZEG FIZETVE – JÚLIUS 12.
– Nem védted meg a családot, Victoria – mondta Emily, miközben kovakőből készült szemekkel nézett le az anyósára. – Eladtad a jövőnket, és megpróbáltad eladni anyám jövőjét is, csak hogy a neved ott maradjon az öltöző ajtaján.
Emily Nathanhez fordult. Kinyújtotta a kezét, és megfogta. „Ezt nem csináljuk.”
Nathan könnyes szemmel nézett rá. Bólintott egyszer.
Emily Jennára nézett, aki dermedten állt az ajtóban. „Lemondjátok a vendéglátást. Lemondjátok a zenekart. Lemondjátok a virágküldést is.”
Victoria felnyögött, és a mellkasát fogta. „Emily, ezt nem teheted! A meghívók már ki vannak nyomtatva! Az embereknek elvárásaik vannak! Mit fognak mondani?”
– Hadd mondják, amit akarnak – felelte Emily. Visszafordult felém, és a dacos szikra visszatért a szemébe. – Anya, menjünk haza.
6. fejezet: A csapás és a csend
A nagyszabású, fényűző októberi esküvő elmaradt.
A következő két hétben a következmények mérgezőek és fojtogatóak voltak. A Whitmore-birodalom aprólékosan kidolgozott illúziója összeomlott. Richard Whitmore, lerázva magáról a tagadást, végül átvette az irányítást. Lenyelte a büszkeségét, elhajtott becses, kétéves Mercedes terepjárójával egy kereskedésbe, eladta, és egy értelmes, ötéves Fordra cserélte. Kirúgta alkalmatlan golfozó haverjait, és felvett egy könyörtelen könyvelőt, hogy átszervezze a nyomdaipari vállalkozását.
Az autóeladásból származó bevétel egy részét közvetlenül Nathan számlájára utalták vissza. Nem a teljes tizenötezer dollárt, de kezdetnek jó volt.
Emily azonban egy sötét burokba vonult vissza.
Alig kommunikált velem. Egy-egy rövid üzenet itt-ott, de telefonhívás nem. Ezt a csendet végtelenül nehezebb volt elviselni, mint Victoria bármelyik mérges sértését.
Egyik este Emily felhívott. A hangja színtelen és kimerült volt. „Anya, komolyan? Minden alkalommal, amikor megnyitom az esküvőszervező táblázatomat, fizikailag hányingerem lesz. Nagyon szeretném, ha kifizetted volna azt a hülye vacsoraszámlát a steakhouse-ban.”
Összeszorult a torkom. „Emily nem azzal hozta létre ezt a problémát, hogy nem volt hajlandó kifizetni azt a számlát. Csak feltárta a már amúgy is ott lévő rothadást.”
– Tudom – suttogta, és a hangja a sírás szélén állt. – Én csak… a saját mesémet akartam.
Kínos feszültséggel zártuk a hívást. Éjszakákat töltöttem azzal a gyötrelmmel, hogy vajon rosszul kezeltem-e a megpróbáltatásokat. Talán az erkölcsileg helyes döntés nem érte meg azt az árát, hogy a lányomat nyomorultul éljem.
De aztán, egy héttel később, megszólalt a csengő.
Kinyitottam, és Emilyt láttam a verandán állni, két Chick-fil-A-tól származó, zsírfoltos barna szatyorral a kezében. „Békeáldozat?” – kérdezte félénk mosollyal az arcán.
A konyhapultomnál ültünk, és kényelmes csendben faltuk a gofris sült krumplit. A szendvicse felénél Emily megállt.
– Anya. Nagyon sajnálom – mondta remegő hangon. – Amiért azt mondtad, hogy neked kellett volna fizetned a számlát. Csak… annyira zavarban voltam.
„Rólam?” – kérdeztem, összeszedve magam.
– Nem! Istenem, ne! – mondta, és elkerekedett a szeme. – Magamról. Hagytam, hogy magával ragadjon a mérgező örvény. Jobban elkezdtem azon rágódni, hogy mit gondolnak az idegenek a country klubban az asztaldíszekről, mint azon, hogy mit akarunk Nathannel. Olyanná váltam, akit nem is kedvelek.
Átnyúltam a gránitpulton, és megszorítottam a kezét. „Az esküvőipar egy milliárd dolláros gépezet, aminek az a célja, hogy alkalmatlannak érezd magad, Em. Nem te találtad fel ezt a nyomást.”
