Megpróbált bekerülni egy korlátozott forgatási forgatásra.

Aztán az egészet eltitkolta előlem.

Felmasíroztam az emeletre.

Erősen kopogtam.

“Liliom.”

Csend.

„Ki az a Max?”

Az ajtó kinyílt.

Lily kilépett a kezében a telefonjával.

Sápadt volt az arca.

De eltökéltnek látszott.

Szó nélkül elém tartotta a képernyőt.

Volt egy fénykép egy férfiról.

Sötét haj.

Zöld szemek.

Egy ferde mosoly.

És egy zavaró pillanatra éreztem, hogy valami megrándul a gyomromban.

Úgy nézett ki, mint Lily.

Nem homályosan.

Elég volt ahhoz, hogy azonnal megértsem, mire gondol.

– Nézz ránk! – mondta.

„Az emberek hasonlíthatnak egymásra.”

Átlépett egy másik képernyőre.

„Tizenhat évvel ezelőtt forgatott egy filmet a megyénkben.”

Mereven bámultam.

„Ez akkor lehetett, amikor fogantattam.”

Összeszorult a gyomrom.

– Azt hiszed, hogy ez a férfi az apád?

„Tudom, hogy az.”

„Lily, én még sosem találkoztam vele.”

Keserűen nevetett.

„Azt várod, hogy elhiggyem, ez véletlen egybeesés?”
Közelebb tartotta a telefont.

Ugyanazok a szemek.

Ugyanaz a mosoly.

Ugyanaz a enyhe fejbillentés.

Odanyúltam, és kiegyenesítettem egy görbe képkeretet.

Lili azonnal észrevette.

“Ott.”

“Mi?”

„Ez a dolgod.”

„Miről beszélsz?”

„Amikor apa felől kérdezek, te takarítasz.”

Megálltam a mozgásban.

– Ezért tudom, hogy titkolsz valamit.

„Nem rejtegetem, Max.”

– Azt mondtad, hogy az apám elhagyott minket.

„Megtette.”

„Nem. Azért rejtetted el, mert híres volt.”

„Nem ez történt.”

Elcsuklott a hangja.

„Hagytad, hogy tizenöt évig azt higgyem, apám nem akar engem, miközben talán soha nem is tudott a létezésemről.”

“Liliom-“

„Elvetted tőlem az apámat.”

“Nem.”

„Soha nem fogok megbocsátani neked.”

Megpróbáltam elmagyarázni, hogy a hasonlóság nem bizonyíték.

Hogy Max a környékünkön forgatott, de sokan mások is.

Hogy soha nem találkoztam vele.

Nem volt hajlandó hinni nekem.

Végül mindent elmondtam neki, amit évekig titkoltam.

Hogyan hívtam az igazi apját, amíg meg nem változtatta a számát.

Hogyan postáztam a bontatlanul visszaérkező leveleket.

Hogy vártam.

Hogy reménykedtem folyton.

Mennyire fájt.

– Nem azért mondtam el, mert azok az emlékek még mindig fájnak – vallottam be. – Nem azért, mert Max az apád.

Lili egy szavát sem hitte.

Ezután a köztünk lévő távolság beállt a házba.

Amíg főztem, abbahagyta a konyhába járást.

Vacsorát vitt fel az emeletre.

Valahányszor elhaladtam a szobája mellett, Max interjúit hallottam beszűrődni az ajtón.

Egyszer kopogtam.

„Nézzetek meg egyet együtt?”

“Nem.”

„Talán segítene, ha…”

„Csak ülsz ott, és azt mondod nekem, ami nem igaz.”

Ez jobban fájt, mint a kiabálás.

Éjszaka ellenőriztem a zárakat, és megálltam a hálószobája előtt.

Csak pár lábnyira volt.

De Los Angeles úgy érezte, mintha még mindig köztünk lenne minden.

És akkor történt valami, ami még jobban megrémített.

Jobb megérzésem ellenére én is elkezdtem Maxet tanulmányozni.

Tudtam, hogy nem lehet Lily apja.

Tudtam én ezt.

De a hasonlóság nyugtalanító volt.

Lily arcán még néhány olyan arckifejezés is megjelent, mint ő.

Biológiai apja ritkán beszélt a rokonairól.

Lehet, hogy Max valahogy rokona neki?

Egy távoli unokatestvér?

Egy nagybácsi?

Valami?

Nem tudtam.

De bizonyíték nélkül nem voltam hajlandó erről semmit sem mondani Lilynek.

Aztán egy este bementem a szobájába, és láttam, hogy egy fizetési oldal van nyitva a telefonján.

Gyorsan a mellkasához húzta.

„Mit csinálsz?”

“Semmi.”

Fogtam a telefont.

Háromszáz dollárt készült küldeni.

Szinte minden, amit megtakarított.

„Kinek?”

Elfordította a tekintetét.

Valaki felvette vele a kapcsolatot az interneten, miután hozzászólásokat hagyott Max fotói alatt.

A személy azt állította, hogy neki dolgozik.

Azt mondta, Max emlékszik rám.

Azt mondta, Max gyanította, hogy Lily a lánya lehet.

És ha magán DNS-tesztet akart, először titoktartási díjat kellett fizetnie.

Meghűlt bennem a vér.

„Lily, ez egy átverés.”

„Ezt te nem tudod.”

„A fiókot négy napja hozták létre.”

Csend.

„Rosszul van leírva a neve.”

Lenézett.

– És azt mondta, hogy ne mondd el egy felnőttnek.

Az arca elkomorodott.

Lemondtam a fizetést.

Egy pillanatra azt hittem, ezzel végre vége lesz a fantáziának.

Aztán suttogta:

„Ez nem jelenti azt, hogy az igazi Max nem az apám.”

Ez volt az a pillanat, amikor igazán félni kezdtem.

Valaki majdnem elvette a megtakarításait.

A következő személy talán megkéri, hogy találkozzon valahol.

Azon az estén megtaláltam Max hivatalos ügynökségi weboldalát.

Majdnem egy órán át bámultam a kapcsolatfelvételi e-mailt.

Aztán írtam.

Anna vagyok, és kétségbeesetten szükségem van a segítségedre a tizenöt éves lányommal kapcsolatban.

Mindent elmagyaráztam.

Hogy egyedülálló anya voltam.

Amit hónapokig gyűjtögettem Lily osztálykirándulására.

Hogy látta Maxet, és meg volt győződve arról, hogy ő az apja.

Hogy otthagyta az iskolai csoportját, hogy elérje őt.

A stúdió biztonsági szolgálata közbeavatkozott.

Hogy már semmit sem hitt el abból, amit mondtam.

És hogy valaki már megpróbálta átverni.

Azt írtam:

Nem kérek pénzt, nyilvánosságot, vagy akár DNS-tesztet sem. Csak Max megerősítésére van szükségem, hogy soha nem találkoztunk.

Hatszor elolvastam az üzenetet.

Aztán elküldtem.

Másnap délután Max ügynöke, Angela válaszolt.

Udvarias volt.

De óvatos.

Elmagyarázta, hogy a hírességek rendszeresen kaptak hamis állításokat az apasággal, a pénzzel és a figyelemmel kapcsolatban.

Mielőtt Maxhez fordulhatott volna, meg kellett győződnie rólam.

Felesleges információkat tartalmazó azonosítót küldtem.

Elküldtem az iskolai baleseti jelentést.

Az engedélyemmel felvette a kapcsolatot az igazgatóval.