Írásban is megerősítettem, hogy soha nem vettem fel a kapcsolatot a sajtóval, és nem is állt szándékomban ezt tenni.

Két nappal később Angela újra írt.

Azt mondta nekem, hogy ő is anya.

Megértette, hogy a tinédzserek mennyire kétségbeesetten ragaszkodnak néha egy olyan magyarázathoz, amelyre érzelmileg szükségük van.

Aztán azt mondta, meglátja, mit tud tenni.

Újra és újra elolvastam ezeket a szavakat.

Aztán eltelt egy hét.

Aztán kettő.

A hónap végére már semmi mást nem hallottam.

Lily haragja lassan alábbhagyott.

Ami helyette jött, az rosszabb volt.

Csend.

Úgy mozgott a házban, mint egy vendég.

Minden reggel, mielőtt kikeltem az ágyból, megnéztem az e-mailjeimet.

Minden este egymással szemben ültünk, vacsoráztunk, és szinte semmi mondanivalónk nem volt.

Aztán egy délután egy fekete terepjáró állt meg a házunk előtt.

Az ablakból néztem.

Először egy nő lépett ki.

Angéla.

Aztán egy magas férfi bukkant elő a túloldalról.

Napszemüveget viselt.

Amikor levette őket, elfelejtettem, hogyan kell lélegezni.

Max.

És személyesen még erősebb volt a hasonlóság.

Ugyanazok a zöld szemek.

Ugyanaz a ferde mosoly.

Ugyanaz a kis fejbillentés.

Egy teljesen irracionális pillanatig azon tűnődtem, hogy vajon tévedtem-e valahogy.

Angela közeledett először.

„Sajnálom, hogy nem tudtuk figyelmeztetni. Titokban kellett tartanunk az ügyet.”

Max elmagyarázta, hogy egy közeli városba utazik egy eseményre.

Angela megmutatta neki az e-mail címemet.

És beleegyezett, hogy tesz egy rövid kitérőt.

„Az apám eltűnt, amikor kicsi voltam” – mondta. „Tudom, mit tehetnek egy gyerekkel a megválaszolatlan kérdések.”

Aztán a ház felé nézett.

– Felhívnád Lilyt?

Felmentem az emeletre.

Alig tudtam megszólalni.

„Valaki itt van, hogy meglátogasson.”

Lily követett le a lépcsőn.

Abban a pillanatban, hogy meglátta Maxot, az egész arca felragyogott.

Kiszaladt.

“Apu!”

Max azonnal felemelte az egyik kezét, mielőtt a lány elérhette volna.

“Liliom.”

Megállt.

„Szükségem van rád, hogy meghallgass engem.”

A mosolya eltűnt.

Gyengéden beszélt.

„Soha nem találkoztam az anyáddal.”

Lily rámeredt.

„És mivel van egy betegségem, amit még a születésed előtt diagnosztizáltak nálam, nem lehetek a biológiai apád.”

Kifutott a szín az arcából.
„De mi pont ugyanúgy nézünk ki.”

„Tudom.”

Max hangja továbbra is kedves maradt.

„De a hasonlóság nem változtat a tényeken.”

Aztán hozzátett még valamit.

„Azt is meg kell értened, hogy a csoportod elhagyása veszélyes volt.”

Lily lenézett.

„Azok a biztonsági őrök nem azért voltak, hogy távol tartsanak az apádtól. Csak a munkájukat végezték.”

Az arca elvörösödött.

„Nem hagyhatod figyelmen kívül a határokat csak azért, mert erősen hiszel valamiben.”

Lili nem szólt semmit.

Los Angeles óta most először zavarban látszott, ahelyett, hogy dühös lett volna.

Max alaposan tanulmányozta.

Aztán halványan elmosolyodott.

„De ami azt illeti, a hasonlóság tényleg hihetetlen.”

Lily megérintette az arcát.

„Úgy gondolod?”

„Így van.”

Aztán Max rám pillantott.

„És ez tényleg ad nekem egy ötletet.”

Lily felnézett.

Elmagyarázta, hogy a szomszédos város a következő hónapban híresség-hasonmás versenyt rendez.

Max vendégszereplést tervezett.

„Van egy junior kategória.”

Lily szeme elkerekedett.

„Azt akarod, hogy belépjek?”

– Csak akkor, ha anyád beleegyezik.

Azonnal felém fordult.

„Anya?”

„Hadd fejezze be.”

Próbáltam nem mosolyogni.

Max elmagyarázta, hogy a győztes profi portrékat, felvételt nyert egy színészi workshopra és egy kisképernyős tesztet.

„Egy igazi képernyőteszt?”

„Egy igazi.”

Aztán az arckifejezése komolyabbá vált.

„De ez nem a hírnév ígérete.”

Lily bólintott.

„A színészet fegyelmet igényel. Türelmet. És a határok tiszteletben tartását.”

Az arca ismét rózsaszín lett.

“Igen.”

„Ez nem jutalom azért, mert megszöktél az órádról.”

„Értem.”

„Ez egy lehetőség arra, hogy valamit helyesen csináljunk.”

Angela közelebb lépett.

„Ha anyád beleegyezik, elküldöm neki a hivatalos tájékoztatást.”

Aztán Lily a kezem után nyúlt.

Heteken át követelte tőlem a válaszokat.

Megvádolt engem.

Ellökött engem.

Ezúttal nem kért semmit.

Egyszerűen csak megkérdezte,

„Beszélhetünk róla?”

Megszorítottam a kezét.

“Igen.”

És mióta hazajött Los Angelesből, most először jelent meg a remény a lányom arcán anélkül, hogy engem helyettesített volna.

Engem is beleértve.

És ez mindennél fontosabb volt.