1. RÉSZ

A hegység fele által félt férfi egy 7 éves kislánnyal nevetett a hóban, amikor egy kis ezüstérme esett ki a pulóveréből, és egy pillanat alatt letörölte a mosolyát az arcáról.

Marina Moreno a lányával, Lucíával egy régi házban élt San Lorenzo de El Escorial külvárosában, ahol az aszfalt egy kavicsos úton végződött, és a hideg levegő beszivárgott a rosszul szigetelt ablakokon. Semmi luxuscikknek sem volt részük. Marina egy könyvelőcégnél dolgozott, és aprólékosan megtervezte minden kiadását. Lucía ezzel szemben olyan vagyonnal rendelkezett, amelyet egyes gyerekek csak néhány évig tartanak meg: még nem tudta, kitől féljen.

Azon a januári délutánon Marina már nem hallotta a hangját a kertben. Apró lábnyomokat látott a fenyőerdőben a hóban, és követte őket a Valcárcel birtokig.

Érezte, ahogy kiürül a teste.

Mindenki ismerte a 36 éves Álvaro Valcárcelt, egy olyan család örökösét, amely évtizedekig gyanús ügyekhez, csempészethez és olyan szívességekhez kötődött, amelyekről senki sem beszélt hangosan. Apja halála óta Álvaro lett a klán vezetője. Nem kiabált. Nem fenyegetőzött nyilvánosan. Már a puszta jelenléte egy szobában is elég volt ahhoz, hogy bizonyos beszélgetéseket véget vessen.

Lucia pedig a kertjében volt, két olcsó tollaslabdaütővel a kezében.

Álvaro, aki makulátlan fekete kabátot viselt, úgy bámult rá, mintha nem tudná, mitévő legyen. Néhány méterrel arrébb három biztonsági őr tartotta fenn abszurd feszültséget egy rózsaszín csizmás kislány előtt.

„Mondj egy okot, amiért ne hívjam fel az anyádat, és ne kérjem meg, hogy vigyen el most azonnal” – mondta.

Lucia megkínálta egy ütővel.

– Mert úgy néz ki, mintha elfelejtette volna, hogyan kell szórakozni.

Az egyik testőr lesütötte a tekintetét.

Álvaro összevonta a szemöldökét.

– Nem vagyok szomorú.

– Igen, szomorú. És úgy tűnik, borzasztóan veszít.

Lucía a levegőbe dobta a szórólapot.

– Vedd ki.

Marina éppen akkor ért a nyitott kapuhoz, amikor Álvaro levetette a kabátját. Első próbálkozása teljesen mellélőtt.

Lucia hangosan felnevetett.

A testőrök mozdulatlanul álltak.

És akkor történt valami, amit Marina soha nem hitt volna lehetségesnek: Álvaro elmosolyodott.

Újra elkezdtek játszani. Lucía megcsúszott, elesett a hóban ülve, és csalással vádolta meg. A férfi nevetséges komolysággal védekezett. Perceken belül meglazult a nyakkendője, átázott a cipője, és olyan mély nevetés tört ki belőle, mintha évek óta nem nevetett volna.

Marina nem tudta, mi aggasztja jobban: az, hogy egy veszélyes férfi birtokán van, vagy az, hogy látja, mennyi fájdalmat rejteget az a férfi, miután abbahagyja a színlelést, hogy semmi sem számít neki.

Lucia lehajolt, hogy felvegye a kormánykereket.

A medál kiugrott a pulóvere alól.

Álvaro abbahagyta a nevetést.

Lassan közeledett.

— Honnan szedted ezt?

Lucia megérintette a láncot.

– Anyám adta nekem.

Álvaro Marinára nézett.

Óvatosan felvette a medált, és megfordította. A hátulján két vésett betű volt: CV

Remegni kezdett a keze.

–Ez a nővérem, Clarának volt a tulajdona.

Marina nyelt egyet.

– Lehet, hogy lesz még egy hasonló.

-Nem.

Álvaro Valcárcel most először nem tűnt félelmetesnek. Teljesen összetörtnek.

–Apám csináltatta neki. Egyedi volt.

Felnézett Luciára, majd Marinára.

– És 15 évvel ezelőtt eltemettük Clarát.

2. RÉSZ

Bent a házban, régi fényképek és egy égő kandalló között Álvaro megkérdezte, ki adta Marinának a medált.

– Az anyám, Rosa Moreno.

A név hallatán Teresa, a nő, aki 40 évig dolgozott a Valcárcel családnál, elejtett egy teáskanálnyit.

Rosa Clara titkos barátnője volt. Fiatalon találkoztak egy madridi könyvesboltban. Clara többször is meglátogatta Rosa szerény házát, de Gabriel Valcárcel, Álvaro apja, megtiltotta, hogy erről a barátságról említést tegyenek.

Álvaro kinyitott egy dobozt, amiben a húga holmijai voltak.

Színházjegyek, fotók és levelek között felbukkant egy kép, amelyen Clara átöleli Rosát egy Lavapiés kávézó előtt. Alatta egy bélyeg nélküli boríték volt.

RÓZA.

Marina és Álvaro együtt nyitották ki.

A levél rövid volt, de egyetlen mondattal egészen mássá változtatta a szobát.

„Gabriel abbahagyta a tagadást. Tudja, hogy Marina a lánya.”

Marinának háromszor kellett elolvasnia.

Clara elmagyarázta, hogy Gabriel 21 éves korában ismerkedett meg Rosával. A kapcsolatuk rövid volt. Amikor Rosa teherbe esett, Gabriel pénzt, diszkréciót és titkos életet ajánlott neki. Rosa mindent visszautasított.

Álvaro elsápadt.

– Ha ez igaz…

Marina ránézett.

-Dolgok.

– Te vagy a húgom.

Mielőtt feldolgozhatták volna, Teresa egy másik fényképet talált a doboz alján: Rosa egy kórházi ágyban fekszik, egy újszülöttet tart a karjában. Clara mellette ült.

És Gabriel Valcárcelt is.

A hátoldalára Klára ezt írta:

„Az első napon meglátogatta. Senki sem tudja, hogy itt volt.”

A titok már nem az volt, hogy Gabriel vajon tudomást szerzett-e Marináról.

A titok az volt, hogy miért döntött úgy, hogy utána eltűnik.

3. RÉSZ

Marina 3 napig nem hívta Álvarót.

Nem azért, mert nem akart válaszokat, hanem mert a hétköznapi élet folytatódott, mintha semmi rendkívüli nem történt volna. Lucíának reggeliznie kellett iskola előtt. Számlák voltak. Mosnivalót kellett pakolni. E-mailek a munkahelyéről. Megbeszélés a tanárával.

A negyedik napon Marina a konyhában találta a lányát, amint kakaót ken egy pirítósra.

– Anya, túl sokat gondolkodsz.

– Ez nem létezik.

Lucia a homlokát ráncolta, utánozva őt.

–Ezt a grimaszt vágod.