Marina most nevetett először, mióta elhagyta a farmot.

Nem mondtam neki semmit. Hétévesen a család szó biztosan még mindig azt jelentette, hogy valaki emlékszik, melyik joghurtot szereti, aki megszárítja a kesztyűit, és aki tudja, hogy utálja a borsót, mégis ragaszkodik hozzá, hogy hármat tegyen a tányérjára.

Aznap este Marina felhívta Álvarót.

– Mindent tudni akarok.

-RENDBEN.

– De lassan.

— Szintén egyetértett.

Álvaro elmondta neki, hogy Teresa megtalálta Inés Robledót, Rosa korábbi kollégáját egy madridi könyvesboltban. A 82 éves nő beleegyezett, hogy beszél vele.

Másnap Inés megérkezett a farmra. Amikor meglátta Marinát, megdermedt.

– Olyan a szád, mint Rosának.

Egy órán át emlékezett rá, ahogy Rosa és Clara könyvek között nevetgéltek, nassoltak, és üzeneteket hagytak a regényekben. Clarának hónapokba telt, mire felfedte a vezetéknevét. Később véletlenül fedezte fel, hogy Gabriel kapcsolatban állt Rosával, és hogy Marina a lánya. Ahelyett, hogy elhatárolódott volna, ő lett az a barát, aki ítélkezés nélkül meghallgatta őket.

„Megpróbált látni az apám?” – kérdezte Marina.

Inés lehalkította a hangját.

-Igen.

Marina megfeszült.

Gabriel felajánlotta, hogy fizet az iskolákért, létrehoz egy alapot, és négyszemközt meglátogatja Marinát.

– Akkor anyám nem engedte.

– Édesanyád egyetlen feltételt szabott neki – felelte Inés –. Azt mondta neki: „Gyere be a főbejáraton, mondd meg Marinának, hogy ki vagy, és maradj.”

Gábriel soha nem tette.

Olyan lányt akart, akire ránézhet anélkül, hogy felismerné.

Rosa nem volt hajlandó megtanítani egy lánynak, hogy be kell érnie egy félig apával.

Aztán Inés egy sárgás borítékot vett elő a táskájából.

MARINA.

Rosa hónapokkal a halála előtt adta neki.

Marina remegő kézzel bontotta fel a levelet.

Az anyja bocsánatot kért, amiért a döntéseit olyan kérdésekké alakította, amelyekre Marinának egyedül kell majd válaszolnia. Azt írta, hogy Gabriel szerette őt az egyetlen korlátozott módon, ahogyan csak tudta, de a hatalom elvesztésétől való félelme nagyobb volt, mint a családalapításhoz való bátorsága.

És akkor megjelent egy mondat, amit Marinának újra kellett olvasnia.

„Nem azért rejtegettem el előled az apádat, mert gyűlöltem. Az apaság hiányos változatát, amit felajánlott, elrejtettem, mert féltem, hogy a gyerekkorodat azzal fogod tölteni, hogy megpróbálod kiérdemelni a másik feledet.”

Marina hangtalanul sírt.

Álvaro elnézett, hogy egy kis magánéletet biztosítson neki.

A levél továbbra is Claráról szólt.

Clara feltétel nélkül jelent meg. Soha nem próbálta megvásárolni Rosa vonzalmát, és nem is kényszerítette arra, hogy közel kerüljön a Valcárcelékhez. Távolról szerette Marinát, tiszteletben tartva anyja döntését.

Végül Róza ezt írta:

„Ha valaha találkozol Álvaróval, ne feledd, hogy ő sem választotta apja hallgatását. A vér megmagyarázhatja, honnan származol, de nem kényszeríthet arra, hogy bárkit is szeress. Ez a te döntésed.”

Marina becsukta a borítékot.

– DNS-tesztet szeretnék.

Álvaro bólintott.

-Én is.

Diszkréten állították elő egy madridi laboratóriumban.

10 napot vártak.

Ez alatt a 10 nap alatt Álvaro nem avatkozott bele az életébe. Csak egy fotót küldött a pult melletti lármáról.

„Edzés?” – kérdezte Marina.

– Megfontoljuk – felelte.

Szombaton Lucía újra játszani kért „a nagy házból való komoly úriemberrel”. Ezúttal beléptek az ajtón, és Álvaro várta őket megfelelő csizmában.

Majdnem egy órán át játszottak anélkül, hogy a DNS-ről vagy Gábrielről beszéltek volna. Egy ideig csak hárman nevettek a hóban.

Amikor megérkeztek az eredmények, Álvaro Marina kis házához ment. Egy olyan keskeny konyhában ült, hogy a vállai szinte a szoba felét elfoglalták.

Marina kinyitotta a jelentést.

Annak a valószínűsége, hogy féltestvérek voltak, meghaladta a 99,9%-ot.

Csendben maradtak.

Marina valami hatalmasat várt. Ehelyett a csap csöpögését hallotta.

Álvaro is.

– Tömítést kell cserélni.

Marina hitetlenkedve nézett rá.

– Most jöttünk rá, hogy testvérek vagyunk.

-Igen.

– És a mosogatómat nézed?

– Csöpög.

Marina nevetni kezdett.

Álvaro is.

Nem voltak teátrális ölelések, egyetlen tökéletes mondat sem. Csak két felnőtt nevetett, mert egyikük sem tudta, mitévő legyen több mint 30 évnyi elveszett történelemmel.

– Nem várok tőled semmit – mondta Álvaro.

Marina ránézett.

– Nem tudom, mi lesz ebből, de szeretném megtudni.

Álvaro bólintott.

Azon a vasárnapon vacsora közben elmondták Lucíának.

– Álvarónak és nekem ugyanaz az apánk volt – magyarázta Marina.

Lucia összevonta a szemöldökét, magában végzett néhány számítást, majd tágra nyitotta a szemét.

– Szóval testvérek vagytok?

-Igen.

A lány a villával Álvaróra mutatott.

– Ez azt jelenti, hogy te vagy a nagybátyám?

A férfi, akitől a hegység fele rettegett, válasz nélkül maradt.

– Gondolom, igen.

– A nagybácsik hoznak születésnapi ajándékokat?

– Lucía…

– Tanulom a családi szabályokat.

Álvaro komolyan válaszolt:

– Szerintem ez egy eléggé bevett szokás.

– Rendben. Lehetsz a nagybátyám.

Ugyanazon az éjszakán, miután Lucia elaludt, Alvaro elővett egy másik kártyát.

Kláráé volt.

Neki címezték, és halála előtt 3 héttel kelt.

„Van egy húgod. Marina a neve. Tudom, hogy mérges leszel rám, amiért elhallgattam. Tedd meg. De ha valaha találkozol vele, ne úgy mutasd be magad, mint egy Valcárcel, aki pénzzel vagy hatalommal próbálja helyrehozni a múltat. Csak mutatkozz be Álvaroként. Talán ennyi elég lesz.”

Volt még valami.

Clara évekkel ezelőtt vett egy kis házat a fenyveserdő szélén. Ugyanabban a házban, ahol Marina és Lucía lakott.