Elővettem egy összehajtogatott kártyát a pénztárcámból.

Valeria rajzolta nekem, amikor 7 éves voltam, amikor éjszaka dolgoztam. Rajzolt egy ferde házat, és ráírta, hogy hamarosan vissza kell mennem.

Letettem az asztalra.

– Még mindig a kezedben hordod – suttogta.

Bólintottam.

– Itt maradhatsz, amíg eldöntöd, mit akarsz csinálni.

Sírt anélkül, hogy megpróbálta volna mentegetni magát.

Amikor meg tudott szólalni, egyenesen rám nézett.

– Ha mindent elmondok, megkeresed és megvered?

-Nem.

– Beszélni fogsz helyettem?

Több időbe telt válaszolnom, mint vártam.

– Nem, lányom.

–Akkor segíts.
–De én döntök.

Két nappal később Ivan felhívott. Zárás után szeretett volna találkozni velem a műhelyben.

Minden alkalommal, amikor a kompresszor beindult, megriadva érkezett.

Beszélt a bátyjával. Mauricio arra kérte, hogy utalja át a befizetéseket, és mondja el Valeriának, hogy bizonyos változtatásokat már engedélyeztek. Most, ahogy kérdések merültek fel, arra célzott, hogy Ivánnal rosszul bántak a pénzzel.

Iván a megbánás miatt nem jelent meg. Félt, hogy lebukik.

Ennek ellenére fontos információkkal szolgált.

Valeria engedélyével megkerestük Marisolt. Átnézte az eredeti telefonon lévő üzeneteket, és segített rendszerezni a dátumokat és a nyugtákat. Különválasztotta az ellenőrizhető dolgokat attól, amit még mindig nem értettünk.

Beszélt Emilianoval, az esküvői videóssal is.

Volt egy felvett hangfelvétele a főasztal közelében. De rajta zene, átfedésben lévő hangok és egy befejezetlen mondat hallatszott. Továbbá kétségei voltak a Mauricio által megrendelt anyag átadásával kapcsolatban is.

Nem ígért nekünk semmit.

Eközben Rosalía rávette nővérét, Aliciát, hogy erősítse meg, miszerint látta az állítólagos esést.

A lányom üzeneteket kapott, amelyekben arra kérték, hogy hagyja abba a bűnbánó férfi megbüntetését. Néhány ügyfél lemondta az időpontjait. Mauricio pedig folyamatosan posztolt esküvői fotókat.

Egyik este rajtakaptam, hogy a szinte üres napirendjét nézi.

– Hisznek neki, mert nyugodtan beszél.

Nem tudtam, mit válaszoljak.

Napokkal később Mauricio azt javasolta, hogy tartsanak egy családi megbeszélést a nappaliban, hogy mindent tisztázzanak. Azt akarta, hogy Valeria nyilvánosan elismerje a félreértést.

Beleegyezett, de feltételekkel: elkísérik, az adminisztrátor is ott lesz, és senki sem hagyja egyedül vele. Marisolt is meghívta.

Elmagyaráztam neki, hogy a felvétel nem tiszta. Iván visszavonhatja a vallomását. Az a találkozó nem garantált semmit.

Valeria becsukta az előkészített mappát.

– Nem fogok bocsánatot kérni.

Másnap reggel Emiliano felhívott. Átnézte az előkészítő videókat, az adminisztrátor pedig ellenőrizte a kameráit.

Amikor Alicia azt állította, hogy tanúja volt az esésnek, a parkolóban várta az autóját.

Valeria végighallgatta az egész üzenetet.

Aztán eltette a telefont.

– Most pedig azt akarom, hogy elmondd újra, mindenki előtt.

3. rész
Virágok, zene és a fények nélkül léptünk be a szobába, amelyek annyi arcot eltakartak.

Mauricio az anyja mellett ült. A mellette lévő széket Valeriának foglalta le.

Kiválasztott egyet előtte.

A fal közelében maradtam. Lidia a jobbján ült.

Mielőtt elmentem otthonról, a lányom emlékeztetett az ígéretemre.

– Még ha dühös is leszel, hadd fejezzem be.

Mauricio a megbékélésről kezdett beszélni. Azt mondta, hogy elhamarkodottan csináltuk, Valeria kimerült, és ő csak vissza akarja nyerni a lelki békéjét.

Rosalía bólintott.

Alicia ismételte, hogy látta a lányomat elesni.

Valeria hagyta, hogy befejezze.

– Mennyi volt az idő?

A nő adott egy menetrendet.

Emiliano kinyitotta a számítógépét. Megjelenítette Valeriáról a készülődésben segédkező emberekkel készült videót. Az adminisztrátor megerősítette, hogy Alicia eközben megjelent a parkolóban.

– Talán összekevertem az időt – mondta.

– Vagy valaki arra kért, hogy mondd, láttál engem zuhanni?

Alicia Rosaliára nézett.

Senki sem válaszolt.

Mauricio elhelyezkedett a székben.

– Ez olyan, mint egy kihallgatás.

Valeria a kezét az asztalra helyezte. Láttam, hogy remegnek, bár a hangja tisztán jött ki.

– Megütöttél?

– Erről már beszéltünk.

– Én kérdezem itt tőled.

Végignézett a jelenlévőkön.

„Megőrültél.”
„Mindent le akartál mondani valami papírok miatt, amiket még csak nem is értettél.”

– Megütöttél?

Mauricio elvesztette a türelmét.

– Megpróbáltam irányítani téged.

Nem emeltem fel a hangom. Nem léptem felé.

A lányom sem mozdult.

A menedzser lesütötte a szemét. Rosalía abbahagyta a bólogatást.

Emiliano megkérdezte, hogy lejátszhatná-e az esküvőről készült klipet, amit visszanézni hozott. Valeria igent mondott.

Megszólalt a zene, majd Mauricio mondatának egy része. Több szót is elnyomott a trombitaszó.

Ami tökéletesen kijött belőle, az a nevetés.

Mauricio unokatestvére, aki hátul ült, felismerte magát. Elfordította az arcát.

Nem egy olyan felvételről volt szó, ami mindent megmagyarázott volna. Marisol tisztázta a dolgot. De voltak a közelünkben ülők az asztalnál, akik emlékeztek az elhangzottakra.

Most már nem úgy hangzott, mint amiről nevetni lehetne.

Ivan megerősítette, hogy az üzenetek tőle és a testvérétől érkeztek. Megpróbálta úgy beállítani magát, mint aki csak szívességet tesz, de beismerte, hogy testvére utasításait követve utalt át betéteket.

Marisol elmagyarázta, mit ellenőrzött, és rámutatott azokra a mozdulatokra, amelyeket még felül kell vizsgálni.

Valeria elővette a kölcsönmappát.

– Miért akartad a lakásommal biztosítani az adósságaidat?

– Mert együtt akartunk valamit építeni.

– Miért nem mondtad meg, mennyivel tartozol?

Mauricio odahajolt hozzá.

– Szóval most üzletasszony vagy, mert bérelsz egy helyiséget, ahol hajat vágatsz?

Éreztem, hogy Lidia visszatartja a lélegzetét.

„Nélkülem még 20 év múlva is pontosan ugyanazt csinálnád” – tette hozzá.