Nagy teljesítményű hőkamerás távcsövemmel figyeltem az étkező ablakát. A látvány undorítóan ünnepi volt. Láttam, ahogy Marcus feláll a hosszú asztal főjénél, és egy drága elektromos faragókéssel hadonászik egy hatalmas, gőzölgő sült pulyka felett. A vendégek nevettek, szájuk néma, hízelgő örömtől tátva maradt. A drámai irónia fizikai súlyként lebegett a levegőben. Az emberek bent koccintottak a sikerükre, mit sem sejtve arról, hogy a szövetségi romlás célkeresztje szó szerint a mahagóni bejárati ajtajukra van rögzítve. Egy olyan játszmában ünnepeltek győzelmet, amelyet épp most vetettek véget erőszakkal.
„Kerület biztosított, asszonyom” – recsegett a taktikai csapatvezető hangja a fülhallgatómban. Rekedt, fémes suttogás volt. „Húsz tangónk van bent. A fő célpont az étkezőben van. A külső területet mi tartjuk őrségben. Várjuk a zöld jelzésüket.”
Leengedtem a távcsövet. Figyeltem, ahogy Marcus lehajol, és gyengéd csókot lehel szeretője arcára. A belőle sugárzó tiszta, hamisítatlan jogosultságtól megfagyott a vér az eremben. Ránéztem a taktikai órám megvilágított számlapjára. Ideje volt lehúzni a függönyt szánalmas színházi jeleneteiről.
„Kapcsoljátok ki a külső biztonsági kamerákat!” – parancsoltam nyugodt hangon, ami cseppet sem árult el a bennem tomboló tűzből. „Kapcsoljátok ki a tartalék generátorokat! Adjunk nekik valamit, amiért igazán hálásak lehetnek.”
Az eső csíkokkal borított ablakon keresztül figyeltem. Marcus magasra emelte a zümmögő elektromos faragókést, széles, diadalmas mosoly terült szét az arcán, készen arra, hogy megtegye az első ünnepélyes vágást a húsba. Pontosan abban a pillanatban, a hatalmas kristálycsillár az étkezőasztal felett hevesen pislákolt, szikrázott, majd kialudt.
4. fejezet: A pulykafaragás
A birtok teljes, fojtogató koromsötétségbe merült. A fényűző ragyogásból a vakító feketeségbe való hirtelen átmenet azonnal félbeszakította a nevetést. Egyetlen szívdobbanásnyi időre csak a gazdag vendégek zavaros moraja hallatszott, akik az ismeretlenbe zuhantak. És akkor, mielőtt egyetlen ember is levegőt vehetett volna, hogy sikítson, egy tömör titán faltörő kos fülsiketítő, katasztrofális ROTTANÁSa, amely a megerősített tölgyfa bejárati ajtót megsemmisítette, visszhangzott a hatalmas házban, mint egy aknavető találat.
„SZÖVETSÉGI ÜGYNÖKEK! SENKI NE MOZDULJON! TARTSA A KEZÉT OTT, AHOL LÁTHATJUK!”
Az étkező tiszta, szűretlen káoszba tört ki. A sötétséget azonnal megtörte két tucat nagy intenzitású, fegyverekre szerelt stroboszkóp rémisztő, vakító fénye. A gyors, zavaró villanások a rémület töredezett pillanatképeibe festették a szobát. Kristály borospoharak törtek össze a keményfa padlón. Marcus zsarnoki anyja, aki néhány órával korábban még boldogan fogta a lányom karjait, felsikoltott, amikor durván a selyemmel bélelt falhoz lökték, egy vörös lézerirányzék idegesen táncolt a gyöngyein. Az úrnő, Chloe, elhagyta újonnan elfoglalt trónját, a nehéz mahagóni asztal alá bukott, és hisztérikusan zokogva a perzsa szőnyegbe vetette magát.
Marcus elejtette az elektromos kést. Az a finom porcelánon koppant. Kezei a levegőbe repültek, hevesen remegtek a taktikai zseblámpák kaotikus kereszttüzében. Az arrogáns pátriárka eltűnt, helyét egy rémült, sápadt gyanúsított vette át.
„Mit jelent ez?!” – sikította, hangja egy oktávval magasabb volt a szokásosnál. Mélységes arroganciája kétségbeesetten, szánalmasan próbálta leplezni elsöprő rettegést. „Van fogalmatok, hogy ki vagyok?! Erre mindannyiótokat elkérem! Hívjátok az ügyvédeimet!”
A nehézfegyverzetű ügynökök tengere teljes csendben szétvált. A stroboszkópok elmozdultak, megvilágítva az utat a romos ajtótól az asztalfőig. Lassan sétáltam a törmelékek között, éles fekete ballonkabátom csattogott a bokámon. Nem néztem a kuporgó vendégekre. Nem néztem a zokogó háziasszonyra. A tekintetemet Marcusra szegeztem. Leesett az álla. A maradék vér kifutott az arcából, úgy nézve ki, mint egy holttest.
Egyenesen az asztalfőhöz mentem. Felvettem a faragókést, amit elejtett. A teremre halálos, várakozó csend borult, csak a taktikai csapat nehézkes lélegzete hallatszott. Marcus rémült szemébe néztem, felemeltem a pengét, és hevesen a sült pulyka közepébe döftem. A hang egy nedves, nehéz puffanás volt. A zsebembe nyúltam, elővettem a fényes arany jelvényemet, és a makulátlan, immár borfoltos fehér terítőre dobtam. Nehéz, tekintélyt parancsoló csörrenéssel landolt.
– Igen, Marcus – mondtam halkan, jegesen, könnyedén hallatszó hangon a nyöszörgő tömegen keresztül. – Pontosan tudom, ki maga. Ön a 8492-es számú szövetségi rab. Láncolja le ezt a szemetet!
Két hatalmas ügynök megragadta a karját, megpördítették, és arccal előre az asztalra csapták, pont a pulyka mellé. A csuklójára kulcsolódó nehéz acélbilincsek fémes csattanása volt a legédesebb zene, amit egy évtizede hallottam. Marcus most nyíltan sírt, méltóságát teljesen megfosztották a társasági köre előtt.
Miközben az ügynökök kivonszolták az összetört, megalázott Marcust a szilánkokra tört ajtón, a taktikai csapat vezetője odalépett hozzám. Nem mosolygott. Egy elegáns, ezüstös laptopot tartott a kezében, amit Marcus rejtett dolgozószobájának széfjéből találtak. Az ügynök arca szokatlanul sápadt volt a sisakja alatt.
– Asszonyom – suttogta, és a világító képernyőre mutatott. – Megvannak a pénzügyi nyilvántartások és a külföldi irányítószámok, amiket akart… de látnia kell, mi van még ebben a titkosított partícióban. Nagyot nyelt. – Nem csak ma este akarta megütni a lányát. Van itt egy e-mail-láncolatom. Éppen egy banki átutalást véglegesített egy közvetítőnek. Azt tervezte, hogy a hónap végére megöli.
5. fejezet: Hamu és parázs
