– Evelyn – hallatszott az Egyesült Államok főügyészének mély, reszelős hangja a biztosított vonalon keresztül. Nem volt bevezető. – Kritikus helyzetünk van. A hírszerzés épp most fogott el beszélgetéseket a határon át. A kartell nem írta le a lefoglalt vagyont. Három nappal ezelőtt egy speciális merénylőcsoportot küldtek át a határon, és aktívan keresnek téged. Azonnal védőőrizetbe kell helyeznünk téged és Sarah-t. Egy taktikai csapat tíz percre van a helyszíntől.
Nem válaszoltam azonnal. Visszanéztem a nagy üvegablakon keresztül. Sarah mosolygott, és egy tányér ételt nyújtott át egy barátjának, az étkező meleg, aranyló fényében fürödve. Biztonságban volt. Hatalmas volt. Most már érinthetetlen. Hátat fordítottam az üvegnek, és kibámultam a birtokot szegélyező sűrű, sötét fasorba. Mély árnyékok rejtőztek, elrejtve a világ ismeretlen borzalmait.
A derekamhoz nyúltam, ujjaim a Glockom érdes markolatát fonták. Simán kihúztam a fegyvert, és hátrahúztam a nehéz acélszánt, majd egy éles, fémes csattanással elsütöttem egy lövést a csendes éjszakai levegőn keresztül.
– Mondja meg nekik, hogy mondják le az őrizetbe vételt, uram – válaszoltam, és egy ijesztő, őszinte mosoly terült szét az arcomon, miközben a sötétségbe bámultam. – Jöjjön a kartell. Kezdek unatkozni.
Ha szeretnél még ehhez hasonló történeteket, vagy ha megosztanád a gondolataidat arról, hogy mit tettél volna az én helyzetemben, szívesen olvasom. A nézőpontod segít abban, hogy ezek a történetek több emberhez eljussanak, ezért ne félj hozzászólni vagy megosztani.
