„Először sokat köhögött, aztán túl nagyok lettek rá a ruhái” – folytatta Mateo. „Egy ilyen kórházba vitték. Így ültem, és fogtam a kezét. Azt mondta, ha fogom, nem fél. Aztán örökre elaludt. Tovább fogtam a kezét, de már nem szorította.”

A lámpa sárgás fényében Eugenia meglátta a lehetetlent. Egy vastag, magányos könnycsepp gördült le Alejandro halántékán, és eltűnt a párnában. A férfi sírt.

Amikor Mateo végre elaludt, arcát a matrachoz nyomva, Eugenia odalépett. Óvatosan megfogta Alejandro égő kezét.

– Garza úr, itt Eugenia, az ápolónője. Ha hall engem, kérem, szorítsa meg kétszer a kezem.

Másodpercek teltek el. Csak a férfi nehézkes lélegzését lehetett hallani. Aztán… egy gyenge szorítás. Szünet. És még egy szorítás.

Eugenia elfojtott egy zokogást. Ott volt. Élt belül. Tekintete az infúziós állványra siklott. Dr. Santillán volt az egyetlen, aki esténként adagolta az infúziót. Soha nem engedte, hogy az ápolók tegyék. Azon az éjszakán Eugenia először vett észre valamit: Alejandro úgy aludt, mint a kőszikla, de hajnal felé, amikor az infúziós zsák órák óta üres volt, elkezdett reagálni.

Remegő kézzel Eugenia kesztyűt húzott, kihúzta a konnektorból az üres zacskót, amelyre fekete filctollal az „Alejandro Garza” név volt írva, és elrejtette a táskája alján, a kozmetikai szerei alatt.

Másnap reggel káosz tört ki. Valeria korábban érkezett a kórházba a szokásosnál. Eugenia hallotta a sikolyt a folyosóról. Valeria, aki kifogástalanul öltözött egy fehér nadrágkosztümben, megtalálta Mateót, amint a VIP-részleg üvegajtaján keresztül kukucskál.

„Mit jelent ez?!” – sikította Valeria, és undorodva hátrált, mintha patkányt látott volna. „Kié ez a mocskos kölyök?! Vigyétek innen azonnal! Pfúj, meg fog fertőzni minket!”

Mateo félelmében hátrált, begipszelt karját a mellkasához szorítva. Valeria dühösen követelte, hogy beszélhessen a kórházigazgatóval.

Percekkel később Eugenia az igazgató fényűző irodájában ült. Dr. Santillán az ablaknál állt, cinikus mosollyal az arcán.

– Eugenia, egy utcagyereket beengedni egy súlyos beteg szobájába megbocsáthatatlan hanyagság – mondta az igazgató, miközben egy üres papírlapot csúsztatott át az asztalon. – Most azonnal írd alá a felmondásodat, különben kirúglak, és olyan foltot hagyok a papírodon, hogy soha többé nem dolgozhatsz az egész országban. Ami pedig a gyereket illeti, ma elbocsátjuk. Hadd bánjon az árvaházában.

Eugenia felvette a tollat. Remegés nélkül aláírta. Amikor az ajtóhoz ért, megfordult és az igazgatóra nézett.

– Nézd meg, mit ad neki Dr. Santillán! Nézd meg!

Még aznap délután elhagyták a kórházat. Mateót egy régi furgonban vitte el az árvaház szociális munkása. A fiú némán sírt, kis kezét a bepárásodott ablakhoz szorítva, és búcsút integetett neki.

Eugenia hazaért, elővette az infúziós zacskót a táskájából, és felhívta legjobb barátnőjét, Lorenát, aki egy magánlaboratóriumban dolgozik vegyészként.

– Lore, elemezned kell ezt. Senki sem tudhatja.

Ugyanazon az éjszakán megszólalt a telefon. Lorena hangja remegett.

– Eugenia… ha elmondanád az igazat, aláírnád a saját halálos ítéletedet, de amit a táska elemzése közben felfedeztem, arra kényszerít minket, hogy a legvégéig menjünk el…

3. RÉSZ

– Eugenia, leülsz? – Lorena hangja a vonal túlsó végén száraz volt, professzionális, a rá jellemző melegségtől mentes. – Ebben a zacskóban nincsenek vitaminok vagy sóoldat. Rendkívül nagy dózisú bénító izomlazító van benne, egy erős nyugtatóval kombinálva. Mindez nem szerepel az orvosi dokumentációdban.

Eugenia érezte, ahogy a város közepén álló kis konyhájának padlója besüpped.

„Eszméleténél van a hatása alatt?” – kérdezte Eugenia, miközben a szíve a bordái között vert.

„Ez alatt, Eugenia, az ember mindent hall, mindent érez, mindent megért, de egyetlen izmát sem tudja megmozdítani. Olyan, mintha élve eltemetnének. Aki ezt az adagot tervezte, pontosan tudta, mit csinál: mindent kiszámolt, hogy harcképtelenné tegye anélkül, hogy megölné. Kinyomtattam és lepecsételtem a hivatalos jelentést. De Eugenia, vedd észre, kivel szórakozol. Ezek az emberek eltüntethetnek.”

Hétfőn jön a közjegyző, hogy aláírja a rokkantsági igazolást. Eugenia ránézett a hűtőszekrényen lévő naptárra. Péntek volt. Pontosan két napja volt, hogy lerombolja a hazugságok birodalmát.

Szombat reggel Eugenia két helyi busszal a város szélére utazott, ahol a járda véget ért, és elkezdődtek az üres telkek. Az árvaház, a „La Esperanza”, egy régi téglaépület volt hámló falakkal és poros udvarral. Eugenia vett egy kis játékdarut egy közeli piacon, mielőtt bement volna.

Az igazgatónő, Doña Carmelita, egy teljesen ősz hajú, szigorú tekintetű nő, bizalmatlanul fogadta.

– Nem értem, miért van itt, asszonyom – mondta az igazgató. – Ha örökbe akar fogadni, az eljárás hosszadalmas. Ha azért van itt, hogy megnyugtassa a lelkiismeretét, adományokat hagyhat a bejáratnál.

– Nem azért vagyok itt. Mateo ápolónője voltam a kórházban. Tudnom kell, ki volt az anyja – mondta Eugenia határozottan.

Az igazgatónő némán felmérte, mielőtt bevitte a hálótermekbe. Az ablak melletti ágyon Mateo egyik kezével műanyag játékkatonákkal játszott. Amikor meglátta Eugeniát, kiugrott az ágyból.

„Eugenia néni! Elmentél meglátogatni azt a férfit? Fogtad a kezét?” – kérdezte a fiú, ügyet sem vetve a felé nyújtott játékra.

– Még mindig nem engedik, hogy megnézzem, szerelmem. De ezt én hoztam neked – mondta Eugenia, miközben átnyújtotta neki a darut. A fiú szeme felcsillant. Azonnal játszani kezdett, úgy tett, mintha láthatatlan kockákat emelgetne.