A légiutas-kísérő kihívta rám a rendőrséget az első osztályon a JFK repülőtéren, de sosem ellenőrizte, hogy kié a gép, aki két sorral előrébb ült.

Brenda kikapta a telefont Khloe kezéből.

A határátlépés irritációt küldött Khloe mellkasába, de lenyelte. Brenda hunyorogva nézte a képernyőt, ajkait olyan szorosan összeszorították, hogy majdnem eltűntek. Ápolt körmével megkopogtatta a képernyőt, mintha arra számítana, hogy a digitális tinta ledörzsölődik, és felfedi a hamisítványt.

Amikor nem történt meg, visszanyomta a telefont Khloe kezébe.

– Rendben – motyogta Brenda bocsánatkérés nélkül. – De ellenőrizned kell azt a táskát. A felső tárolórekeszek szigorúan az első osztályú utasoknak vannak.

– Első osztályú utas vagyok – emlékeztette Khloe.

Kezdte fogyni a türelme, bár a hangneme professzionális maradt.

„És ez egy szabványos kézipoggyász. Tökéletesen illeszkedik a méretekhez.”

– Majd meglátjuk – gúnyolódott Brenda, végül félreállva. – Ne tartsd fel a sort!

Khloe mögött nem volt sor.

Ő volt a harmadik személy a repülőgépen.

Khloe vett egy mély lélegzetet, hogy lecsillapítsa egyre hevesebben verő pulzusát, majd elsétált a konyha mellett, és belépte a nyugodt, lágyan megvilágított első osztályú kabint. A helyiségben halványan levendula és bőr illata terjengett. Megtalálta a 3A ülést, egy gyönyörű, ablak melletti ülőgarnitúrát széles paravánnal, egy fényes dohányzóasztallal és annyi magánélettel, hogy egy rövid pillanatra úgy érezte, még megmenthető a nap.

Két sorral előrébb, az 1A ülésen egy idősebb fehér férfi, feltűnő ősz hajával és egyszerű szürke kasmírpulóverével, halkan olvasta a Wall Street Journalt.

Nem nézett fel, amikor a lány megérkezett.

Khloe könnyedén felemelte gurulós bőröndjét, és beletette az ülése feletti, teljesen üres tárolórekeszbe. Becsukta a tárolórekeszt, leült, és hosszan felsóhajtott.

Nem hagyta, hogy Brenda viselkedése tönkretegye a győzelmi napját.

Elővette a zajszűrős fejhallgatóját, készen arra, hogy eltűnjön a saját világában.

De úgy tűnt, Brenda még korántsem végzett.

Tíz perc telt el.

Az első osztályú kabin lassan megtelt vezetőkkel, gazdag nyaralókkal és törzsutasokkal. Az indulás előtti pezsgőt egy fiatalabb és sokkal barátságosabb légiutas-kísérő, Sarah szolgálta fel. Khloe éppen belekortyolt a mimózájába és lehunyta a szemét, amikor valaki éles kopogtatást érzett a vállán.

Kinyitotta a szemét, és levette az egyik fejhallgatót.

Brenda fölötte állt, arcát mesterségesen létrehozott ügyfélszolgálati aggodalom maszkjává feszítette, alig rejtve az alatta rejlő ellenségességet.

Brenda mögött egy magas, vörös arcú, gyűrött öltönyös üzletember állt. Egy hatalmas, túltömött sporttáskát és egy furcsa alakú posztertartót tartott a kezében.

– Asszonyom, ki kell vennie a táskáját a felső csomagtartóból – mondta hangosan Brenda.

Úgy beszélt, hogy több utas is felé fordult.

„Mr. Hendersonnak szüksége van helyre a csomagjai számára.”

Khloe pislogott, egy pillanatra zavartan.

– Sajnálom – mondta. – A táskám a rekeszben van, közvetlenül a kijelölt ülésem felett. Még van hely a kabinban.

– Nincs is – csattant fel Brenda, és a folyosó túloldalán lévő kukákra mutatott, amelyek valóban gyorsan megteltek. – Henderson úrnak törékeny holmijai vannak. Ellenőriznie kell a bőröndjét, hogy biztonságosan el tudja helyezni a holmiját.

Khloe Mr. Henderson sporttáskájára nézett.

Könnyen kétszer akkora volt, mint egy legális kézipoggyász.

„Úgy tűnik, a táskája mérete meghaladja a méretkorlátozást” – mutatott rá Khloe ésszerűen. „A táskám a méretkorlátokon belül van, és a megfelelő zónában szálltam fel, hogy biztosítsam a helyem a fej felett. Miért nem lehet feladni a táskáját?”

– Mert Mr. Henderson egy magas rangú elittag – mondta Brenda simán.

Hazugság volt.

Fogalma sem volt, hogy Khloe gyémánt státusza a legmagasabb, amit a légitársaság kínált.

– És érzékeny anyagokat szállít – folytatta Brenda. – Tartsd be az utasításaimat.

Khloe egyenesebben ült.

A korábbi kimerültséget gyorsan hideg, éles összpontosítás váltotta fel. Felismerte, mi történik. Klasszikus hatalmi játszma volt. Brenda egy fehér férfi utast választott, aki egyértelműen megszegte a poggyászszabályokat, közvetlen kárára egy fekete női utasnak, aki minden szabályt betűről betűre betartott.

– Nem a táskámat nézem át, Brenda – mondta Khloe határozottan, miközben elolvasta a névtáblát. – A laptopom, a gyógyszereim és a cégem új projektjének fizikai tervrajzai abban a bőröndben vannak. Nem kerülhetnek a raktérbe. Én voltam itt előbb. Ez az én kijelölt helyem, és nem fogom áthelyezni.

Mr. Henderson kényelmetlenül fészkelődött.

– Figyelj, semmi baj – motyogta Brendának. – Megkérhetem a hátul lévő légiutas-kísérőt, hogy keressen egy helyet.

– Nem, Mr. Henderson, ez egyáltalán nem rendben van – vágott közbe Brenda, még hangosabban emelve a hangját.

– Tekintetét ismét Khloéra fordította.

„Asszonyom, nem követi a személyzet egyik tagjának közvetlen utasítását. Ez szövetségi szabálysértés.”

Halk morajlás futott végig az első osztályú kabinon. Néhány fej kiemelkedett az ülések karfái közül.

Az 1A helyen ülő férfi, az idősebb, szürke pulóvert viselő úriember lassan leengedte az újságját. Megigazította az olvasószemüvegét, éles kék szeme a harmadik sorban kibontakozó jelenetre szegeződött.

„Nem szegtem meg a biztonsági utasításokat” – válaszolta Khloe.

A hangja nyugodt és nyugodt maradt, bár a keze kissé remegett az adrenalintól.

„Önkényes és diszkriminatív követelést támaszt. Van érvényes első osztályú jegyem. A táskám belefér. Nem fogom ellenőrizni.”

Brenda közelebb hajolt, betörve Khloe személyes terébe. Lehelete halványan állott kávé és borsmenta illatát árasztotta.

– Nagyon figyelj rám! – sziszegte Brenda, teljesen lerázva magáról az ügyfélszolgálatos álarcot. – Vagy ideadod azt a táskát, vagy kiküldlek a gépről. Ne tegyél próbára. Az olyan emberek, mint te, mindig azt hiszik, hogy azt csinálhatnak, amit akarnak.