Attól a pillanattól kezdve felhagytak azzal, hogy úgy viselkedjenek, mint két szomszéd, akik csak úgy ugranak. Abel megjavította a pajta tetejét, megerősítette az ajtókat, és elkísérte Tomást, amikor az ellenőrizte a csapdákat. Marta elrendezte a kellékeket, megtanította Jacintának és Luznak, hogyan kell kevesebb liszttel kenyeret sütni, és egy elhagyatott szobát hálószobává alakított át a lányok számára. Kapcsolatuk apró gesztusokban erősödött: egy csésze kávé a tűzhely mellett, egy takaró a vállukra terítve, egy kéz, ami a sötétben keres egy másikat.
De a tél minden remény előtt beköszöntött. Egy vihar két napra lezárta az utat. A kukorica fogyni kezdett, és Mateo lázas lett. Marta az ölében a gyerekkel töltötte az éjszakát, míg Abel a falu patikájába lovagolt.
Amikor hajnalban visszatért, jéggel borítva, Mateót ébren találta, amint tortillát kért, Martát pedig a kimerültségtől sírva.
„A legrosszabb már elmúlt” – mondta.
Ábel takarót terített rá.
– Nem kellene mindezt egyedül cipelnie.
Márta felnézett.
– Akkor ne hagyj magamra.
Ábel nem válaszolt. Csak állt ott.
Jacinta a lépcsőről figyelte őket, és mosolygott; apja halála óta nem tette ezt.
Három nappal később a félelem megváltozott. Julián öccse, Baltasar Cortés megjelent Eusebióval és egy írnokkal. Jacinta elsápadt.
– Baltazár bácsi.
Balthazar kerülte a gyerekekre nézést.
„A saját érdekedben vagyok itt. A bíró nem fog egy idegennel hagyni. Eusebio felajánlja, hogy átveszi a ranchot, és fizet az idősebbek bentlakásos iskolájáért.”
– És a kicsik? – kérdezte Marta.
– Egy parrali család el tudja szállásolni Inést. Mateo talán elkísérhet néhány apácát.
Jacinta előrelendült.
– Megígértétek, hogy nem fognak minket elválasztani!
Baltazár visszavonult.
– Nem tudok öt szájat etetni.
Marta ekkor értette meg az igazi árulást: a saját családja inkább hajlandó volt szétválasztani a gyerekeket, mintsem hogy felelősséget vállaljon.
– Nem fog úgy beszélni róluk, mintha zsákmányolnák őket – mondta Marta.
Eusebio tett egy lépést.
— Majd a bíró eldönti.
Ábel előbukkant a pajta mögül.
– És ő fog dönteni az elrejteni próbált írásról is.
Eusebio mosolya eltűnt.
Azon a délutánon Ábel felmászott a Sas-dombra. Megtalálta a kapu követ, amely kicsúszott az alapzatából, friss vésőnyomokat, és a szakadék alatt egy mezcal-palack töredékét. Julián nem ivott. Párhuzamos kerekek régi nyomait is találta: egy másik szekér is állt ott a baleset előtt.
Mindent elvitte a kerület politikai vezetőjéhez, egy Don Leandro Sosa nevű férfihoz, aki nem sietett vádaskodni, de óvatos volt. Miután elolvasta a levelet, elrendelte, hogy vizsgálják ki, ki utazott fel a dombra aznap.
A válasz négy nappal később érkezett. Egy durangói öszvérhajcsár felidézte, hogy látta Eusebiót a sorompónál, amint egy vasrúddal ütötte a követ kevesebb mint egy órával azelőtt, hogy Julián szekere lezuhant a széléről.
Marta érezte, hogy fáznak a kezei.
– Aztán megölte a tanya miatt.
„Erős gyanúnk van, van egy levél, jelzések és egy tanú” – mondta Abel. „De Cárdenasnak van ügyvédje. Mindent be kell mutatni a bíró előtt.”
Még 10 nap volt hátra.
Azon az éjszakán, miközben mindenki aludt, valaki felgyújtotta az istállót.
A lángok felébresztették Tomást. Ábel és Marta vödrökkel rohantak, míg Jacinta kimentette a gyerekeket. Sikerült megmenteniük a házat, de szinte az összes zabot és két halom tűzifát elvesztették.
A hamvak között Ábel egy ezüst csatot talált, amelyen az EC monogram szerepelt.
„Most már nem csak a télre vár, hogy elűzze őket” – mondta. „Kényszeríteni akarja őket a távozásra.”
Marta összezárta az ujjait a csat körül.
– Nos, rossz családot választott.
Két nappal a meghallgatás előtt Abel megkérte Martát, hogy kísérje el a karámba. A csillagok alatt őszintén beszélt.
– Jelentkezhetek gyámhelyettesként, de ez nem elég. Ha kívánod, feleségül veszlek, mielőtt megérkezik a bíró.
Márta mozdulatlan maradt.
– Hogy megmentsék a tanyát?
Ábel tagadta.
– Nem azért, hogy bármit is megmentsek, nem. Még akkor is megtenném, ha holnap leégne a ranch. Maradni akarok, mert itt vagy, és mert ez az öt ember most már a családom is.
Marta megfogta a kezét.
– Akkor ne félelemből kérj házasságot. Kérj egy életet.
Ábel mély lélegzetet vett.
– Marta Keller, akarsz velem élni?
Mielőtt válaszolhatott volna, lövés dördült a házból.
Rohantak. Nyitva találták az ajtót, Jacintát, aki Inést ölelte, Tomást pedig a füstölgő puskával. A padlón egy lábon megsebesült férfi feküdt.
Baltazár volt az.
A zsebében pedig egy hamis parancsot tartott, amellyel arra készült, hogy még aznap este kijuttassa az öt gyereket a tanyáról.
3. RÉSZ
Ábel elvette Baltasartól a revolvert, míg Tomás remegett a puskával.
„Az ablakon jött be. El akarta vinni Inést” – mondta a fiú.
Jacinta megölelte a kislányt.
– Öreg, hogy tehettél így?
Baltasar lesütötte a tekintetét.
– Eusebio fizetett nekem. Azt mondta, hogy egyszerűen elvisszük őket a faluba.
– Mennyit értünk? – kérdezte Jacinta.
Baltazár nem válaszolt.
Abel a férfi zsebében egy hamisított pecséttel ellátott dokumentumot és egy Eusebio által aláírt üzenetet talált: „Vigyék ki a gyerekeket hajnal előtt. Lakó nélkül könnyű lesz birtokba venni őket.” Don Leandro két vidéki rendőrrel érkezett, és letartóztatta Baltasart. Sarokba szorítva bevallotta, hogy Eusebio hónapok óta nyomást gyakorolt Juliánra, hogy adja el, és hogy egy héttel a baleset előtt hallotta tőle azt mondani, hogy „egy rosszul elhelyezett kocsi megjavítja azt, amit az aláírás nem hajlandó megjavítani”.
