A lány lassan letérdelt a porba. Nem törődött a kint álló fegyveresekkel, sem a rá leselkedő halállal. Kinyújtotta a kezét, és ujjai finoman beletúrtak a fekete kutya durva szőrébe. Az állat, amelyet arra képeztek ki, hogy habozás nélkül tépjen szét bárkit, most lehunyta a szemét, és szinte dorombolva simult a lány tenyerébe.

A tömegből valaki felkiáltott.

– Még az állatok is tudják, ki az igazi szörnyeteg!

A hang a tömeg hátsó soraiból jött, de elég hangos volt ahhoz, hogy mindenki meghallja. A főnök emberei idegesen forgolódtak, próbálták megtalálni, ki mert megszólalni, de az emberek már nem hátráltak. Sűrű, áthatolhatatlan falként álltak össze.

A főnök előrántotta a saját pisztolyát. A szemeiben őrült fény villant. Nem tűrhette a megaláztatást. Nem engedhette, hogy ez a lány, egy egyszerű kovács lánya, sárba tiporja a tekintélyét az egész város előtt.

– Ha ti nem teszitek meg, megteszem én! – szisztegte, és a fegyver csövét a ketrec felé emelte. Egyenesen a lányra célzott.

De mielőtt meghúzhatta volna az elsütőbillentyűt, a tömeg kettényílt, és egy hatalmas termetű férfi rontott elő. A lány apja volt. A kovács. Köténye még mindig kormos volt, erős, izmos kezében pedig egy hatalmas, nehéz vasmártó kalapácsot szorongatott. Az arca sötét volt a fájdalomtól és az elszántságtól.

– Ne merj hozzáérni a lányomhoz! – dörögte a kovács, hangja túlzengte a fegyverek csattanását és a kutyák morgását is.

A főnök megvetően elmosolyodott, de a mosolya pillanatok alatt lefagyott az arcáról. A kovács mögött ugyanis nemcsak néhány aggódó szomszéd állt.

Ott volt a fél város. Munkások, boltosok, egyszerű emberek, akiknek elegük lett az évek óta tartó elnyomásból. Voltak, akik vascsöveket, mások fadarabokat vagy egyszerű szerszámokat tartottak a kezükben.

A félelem gátja átszakadt.

A három kutya a ketrecben érezte a kint uralkodó feszültséget. A fekete bestia hirtelen elszakadt a lánytól, és hatalmas ugrással a láncszemekből font kapunak vetette magát. A kapu, amelyet sietségükben nem zártak be rendesen, nagy csattanással kinyílt.

A főnök hátrahőkölt. A pisztolya elsült, de a golyó célt tévesztett, és a betonfalba fúródott.

A következő pillanatban a fekete kutya a levegőbe emelkedett, és egyetlen hatalmas, elsöprő mozdulattal a földre teperte a maffiafőnököt. Nem harapta meg. Nem tépte szét a torkát, ahogy azt tanították neki.

Csak a mellkasára állt, mancsai a férfi torkához simultak, állkapcsát pedig alig néhány centire nyitotta ki az arcától.

A forró, nyers lehelet és a kivillanó agyarak láttán a főnök szemei kikerekedtek a rettegéstől. A fegyver kiesett a kezéből.

Az emberei fegyvert emeltek az állatra, de a tömeg ekkor megindult.

Több száz ember zúdult rá a fegyveresekre.

A verőlegények, akik hozzászoktak, hogy a védteleneket terrorizálják, most egy dühös, megállíthatatlan áradattal találták szembe magukat. Néhány másodperc alatt lefegyverezték őket. Senki sem halt meg, de a maffia embereit a földre nyomták, megkötözték, és megfosztották minden hatalmuktól.

A kovács a lányához rohant. A ketrecben álló másik két kutya lassan hátralépett, utat engedve az apának. A férfi térdre esett a porban, és zokogva szorította magához a gyermekét. A lány szemeiből most először hullottak könnyek, de ezek a megkönnyebbülés könnyei voltak.

– Jól vagyok, apa – suttogta, miközben a férfi remegő vállát simogatta. – Minden rendben van.

A fekete kutya még mindig a főnök mellkasán állt. A férfi, aki egy órával ezelőtt még élet és halál urának hitte magát, most szánalmasan, remegve feküdt a porban. Az öltönye beszennyeződött, az arca sápadt volt. A város lakói némán vették körül.

Valaki a tömegből felemelte a földről a pisztolyt, de a kovács felemelte a kezét.

– Ne! – mondta határozottan. – Nem leszünk olyanok, mint ő. A rendőrség már úton van. Hagyjuk, hogy a törvény intézkedjen. Már nincs hatalma felettünk.

És valóban, a távolból már hallani lehetett a közeledő szirénák hangját. A rendőrség, amely eddig szemet hunyt a maffia tevékenysége felett a lefizetések miatt, most nem tehetett mást. Az egész város fellázadt, és nem volt annyi pénz a világon, amivel ezt el lehetett volna tussolni.

Amikor a rendőrök megérkeztek, döbbenten látták a jelenetet. A megkötözött fegyvereseket, az ünneplő tömeget, és a maffiafőnököt, akit egy hatalmas fekete kutya tartott sakkban.

A lány odalépett az állathoz. Halkan, gyengéden csettintett a nyelvével.

A vadállat azonnal felemelte a fejét, lelépett a remegő férfiról, és engedelmesen a lány mellé állt. A főnököt megbilincselték és elvezették. Ahogy a rendőrautó felé vonszolták, egyszer sem nézett hátra. A birodalma, amelyet a félelemre épített, egyetlen éjszaka alatt porrá hullott.

A város fellélegzett. Az éjszaka sötétjét lassan felváltotta a pirkadat fénye. A betonfalak között, ahol annyi kegyetlenség történt, most a szabadság levegője fújt keresztül.

A lány és az apja elindultak hazafelé. Mögöttük, csendes, hűséges árnyékként, három hatalmas kutya lépdelt. Senki sem próbálta megállítani őket. Senki sem merte azt mondani, hogy az állatoknak nincs helyük a városban.

Az elkövetkező hónapokban a város teljesen megváltozott. A félelem elmúlt, a maffia embereit bíróság elé állították. A kovácsműhelyben újra felizzott a tűz, és a kalapács csapásai ritmusosan verték fel a környék csendjét.