A lány élete is visszatért a régi kerékvágásba, de valami mégis más lett.
A három kutya, akiket az emberek csak a „Három Védelmezőnek” neveztek, soha nem tágított mellőle. Ott aludtak a műhely sarkában, kísérték a piacon, és vigyázták minden lépését.
A vadállatokból, akiket gyilkolásra képeztek ki, a legszelídebb és leghűségesebb társak lettek.
Az emberek gyakran megálltak az utcán, hogy megnézzék őket. Sokan kérdezték a lánytól, hogyan csinálta. Hogyan volt képes megszelídíteni azokat a szörnyetegeket, akiktől mindenki más rettegett.
A lány ilyenkor csak elmosolyodott, megsimogatta a hatalmas fekete fejét, és halkan így válaszolt:
– Ők sosem voltak szörnyetegek. Csak olyan emberek kezében voltak, akik azokká akarták tenni őket. Az állatok mindig megérzik, hogy kinek a szívében van sötétség. És azt is tudják, kiben van igazi fény.
A város sosem felejtette el azt az éjszakát. A történet szájról szájra terjedt, és idővel legendává vált.
Egy történetté a bátorságról, a tisztaságról, és arról a pillanatról, amikor kiderült: a legfélelmetesebb bestiák nem azok, amelyeknek éles fogaik vannak és ketrecben élnek, hanem azok, akik emberi bőrbe bújva próbálják elpusztítani a világ szépségét.
