A parancsnok három napot adott neki, hogy vallomást tegyen San Miguelben, amíg táviratokat küld Durangóba. Megparancsolta Leandrónak, hogy maradjon távol a ranchtól. Mielőtt elindult, olyan gyűlölettel meredt Magdalenára, amit már nem is próbált leplezni.

– Amikor elolvad a hó, minden, amit eltemettek, előbukkan.

Délután Tomás pakolás közben találta Magdalenát. Összehajtotta a kölcsönvett nadrágot, és a zoknikat az új csizmák mellé tette.

– Marad – mondta.

– Leandro a nevét is elégeti az enyémmel együtt.

– A nevem fennmarad.

– És a tanyád?

-Is.

Magdalena becsukta a bőröndöt.

– Az olyan férfiak, mint ő, nem állnak meg, amíg el nem vesznek valamit attól, aki szembeszáll velük.

Tomás a kék függönyök felé nézett. Aztán Elisáról és Claráról beszélt. Elmesélte, hogyan lovagolt hét órán át az orvos keresése közben, és hogyan tért vissza vele túl későn. Magdalena megértette, miért volt zárva a szoba három évig, és miért nem kért soha segítséget Tomás.

„Amikor megláttam az úton, továbbmentem” – vallotta be. „De már egyszer hagytam, hogy a hó döntse el, ki él és ki hal meg ebben a házban. Nem akartam hagyni, hogy ez még egyszer megtörténjen.”

– Semmivel sem tartozol nekem.

– Ez nem adósság.

– Szóval, mi is az?

Tomásnak eltartott egy ideig, mire válaszolt.

– Még nem tudom. Ezért kell megvárnunk, mi marad, ha már nincs szükséged menedékre.

Magdalena kinyitotta a bőröndöt, és visszapakolta a holmiját.

Másnap San Miguelbe utaztak. Magdalena átadta a vallomását a parancsnoknak, és minden oldalt aláírt. Leandro órákon át figyelte őket a szálloda étkezőjéből. A Durangóba küldött táviratokra nem érkezett azonnal válasz, mert egy vihar több villanyoszlopot is ledöntött.

Két napig nyugtalanító nyugalom uralkodott. A harmadik éjszaka Tomás olajszagra ébredt.

A pajta lángokban állt.

A lángok felé rohant, miközben Magdalena a vas háromszögön dörömbölt, hogy figyelmeztesse a szomszédokat. Tomás kinyitotta a karámokat, és kiengedte Canelát és a lovakat. Egy vemhes üsző rekedt egy gerenda mögött. Magdalena bement egy vizes takaróval betakarózva, és addig tolta, amíg Tomásnak sikerült kiszabadítania.

„Tűnj el onnan!” – kiáltotta.

A tető egy része másodpercekkel később beomlott. Tomás testével védte Magdalenát, és mindketten a füstön és a parázson keresztül menekültek el. A szomszédok élőláncot alkottak a kútból. Megmentették az állatokat és az épület felét, de két hónapra elegendő tárolt szénát veszítettek.

Hajnalban Jacinto egy olajjal átitatott fekete gyapjúdarabot talált a kerítés mellett. Patkónyomokat is talált, amelyek San Miguel felé vezettek. Leandro a tűz előtt hagyta el a szállodát, állítólag azért, hogy elérje a Durangóba tartó vonatot.

– Ez az én hibám – mondta Magdalena, a leégett falakat nézve.

– Nem – felelte Tomás. – Ennyibe kerül Leandro félelme.

– Vissza fog térni.

– Akkor ébren talál minket.

11 órakor egy fiú érkezett a faluból egy távirattal. A parancsnok utolérte Leandrót az állomáson, amikor az megpróbált felszállni a vonatra egy bőrönddel, amit nem volt hajlandó átadni. A dulakodás során valami kiesett belőle: Julián Ríos személyes pecsétje.

Magdalena felismerte a leírást, és elakadt a lélegzete. A pecsét eltűnt azon az éjszakán, amikor a férje meghalt.

De az üzenet egy még nyugtalanítóbb hírrel zárult: a bőröndben egy üveg olaj és egy megégett borítójú könyv is volt.

3. RÉSZ
Magdalena és Tomás még sötétedés előtt megérkeztek San Miguelbe. Leandrót bezárták egy városi cellába, míg Jacinto két tanú előtt leltározta a bőrönd tartalmát.

A megtalált könyv a nyomdász főkönyve volt. Több oldalt kitéptek, de a megmaradtakon nem létező szállítóknak teljesített kifizetések, Julián bélyegzőjével aláírt kifizetések és hat Leandro által ellenőrzött számlára történő átutalás szerepelt. A két év alatt elsikkasztott összeg meghaladta a 3100 pesót.

Emellett 1870 pesót készpénzben, Julián magánleveleit és a nyomdagép eredeti szerződését is megtalálták. A kerozinos üveg a San Miguel raktárából származott. A vezető emlékezett rá, hogy még aznap délután eladta egy fekete kabátos férfinak. A pajta közelében talált gyapjúdarab megegyezett Leandro kabátjának szegélyén nemrég keletkezett szakadásokkal.

– Nála volt a könyv – mondta Magdalena. – Biztosan az iroda padlója alatt találta.

Jacinto bólintott.

– És megpróbálta elégetni az állomás kályhájában. A távírdász meglátta a füstöt, fogóval kihúzta, és hívta az embereimet.

Leandrot másnap a bíró elé állították. Nem vallotta be. Azt állította, hogy a bőröndöt felcserélték, és hogy Tomás mindenkinek fizetett azért, hogy bepereljék. A vasúti alkalmazott azonban megerősítette, hogy Leandro a jegyvásárlás óta nem engedte el a poggyászát. Ráadásul a lova patkóin egy jellegzetes bevágás volt, amely megegyezett a tanyasi úton lefényképezett nyomokkal.

A döntő bizonyíték négy nappal később érkezett. A közjegyzői levéltár megtalálta Julián végrendeletét Esteban Luján iratai között. A végrendeletet nyolc hónappal halála előtt írták alá, és két durangói kereskedő tanúja volt. Julián Magdalenára hagyományozta a nyomdát, a számláit, a házastársi otthont és az El Heraldo de la Sierra újság minden jogát.

Egy nyilvános meghallgatáson Leandro szót kért. Nem mutatott megbánást. Magdalénára nézett, és kimondta a hónapok óta visszatartott kegyetlenségét.

„A bátyám megőrült egy nő miatt, aki még gyereket sem tudott neki szülni. Nem érdemelted meg, hogy elvedd tőlünk, amit a családunk felépített.”