Magdalena ökölbe szorította a kezét. Két terhessége is elvesztett már, és Leandro tudta ezt. Felháborodás moraja futott végig a szobán.

Tomás tett egy lépést, de a nő megállította. Ezúttal nem volt szüksége senkire, aki szólaljon helyette.

„Juliannal olyanok voltunk, mint a család” – válaszolta. „Lektoráltam a cikkeket, előfizetéseket gyűjtöttem, vezettem a könyvelést, és hajnalig mellette dolgoztam. Nem azért hagyta rám a nyomdát, mert zavarban volt. Azért hagyta rám, mert tudta, ki állt mellette, és ki lopott tőle évek óta.”

Leandro megpróbált felkelni, de az őrök lefogták. A bíró elrendelte, hogy őrizetben maradjon, amíg a csalást, lopást, hamisítást és gyújtogatást kivizsgálják. Magdalena nem nyerte vissza azonnal a lelki békéjét. Hetekig arra ébredt, hogy lovak zaját hallja az úton. Tomás elkezdte égve hagyni a lámpát a folyosón, de sosem zárta be az ajtót.

A folyamat hét hónapig tartott. A szakértők megerősítették, hogy Julián aláírásainak több példányát halála után hamisították. Leandrót börtönbüntetésre ítélték, és kötelezték a visszaszerezhető pénz visszafizetésére, valamint a pajta veszteségeinek egy részének megtérítésére. Az igazságszolgáltatás nem vetett véget mindennek: oldalak, pénz és évek munkája tűnt el. Magdalenát azonban soha többé senki nem nevezte tolvajnak.

Az iskola április 1-jén nyílt meg. Tomás minden reggel felfogta Canelát egy könnyű szekérre, és azzal elvitte Magdalenát a 9 km-es útra San Miguelbe. A falusiak eleinte kíváncsian figyelték. Később megszokták, hogy látják, amint elmegy a könyveivel, miközben Tomás úgy tesz, mintha túl elfoglalt lenne a gyeplő ellenőrzésével ahhoz, hogy elbúcsúzzon.

A gyerekek egy betört ablakú, 11 paddal és egy kopott táblával rendelkező tanteremben fogadták. Magdalena a visszaszerzett pénz egy részéből füzeteket, térképeket és egy tűzhelyet vásárolt. Nem Julián emlékművévé tette az iskolát; azzá, amit cikkeiben hirdetett: egy hellyé, ahol a mezőgazdasági munkások és gazdák gyermekei ingyen tanulhattak olvasni.

Eközben Tomás a szomszédok segítségével újjáépítette az istállót. Magdalena délutánonként visszatért, átöltözött, és segített a szögek rendezésében vagy az étel elkészítésében. Májusban a tűz során kimentett üsző koraszülöttként kezdett el borjazni. Tomás órákat töltött azzal, hogy kimerülten és remegő kézzel térdelt a szalmában. Magdalena mellette állt.

– Mondd meg, mit tegyek.

Addig dolgoztak együtt, amíg meg nem született egy kicsi, gyenge, de élő borjú. Magdalena zsákokkal dörzsölgette, míg Tomás az anyával foglalatoskodott. Amikor az állat talpra tudott állni, Magdalena a falnak támasztotta a fejét és becsukta a szemét.

Tomás a vállára vetette a kabátját.

– Szükséged van rá – mondta Magdalena.

– Tudok mozogni.

Percekig egyikük sem mozdult.

Nyár beköszöntével Magdalena Durangóba utazott, hogy eladja az El Heraldo de la Sierra-ban lévő részesedését Julián korábbi nyomdászának. Tomás vitte ki autóval az állomásra. Magdalena a San Miguel áruház felett bérelt egy szobát, és maradt elég pénze ahhoz, hogy önálló életet kezdjen.

– Két hét múlva visszajövök – ígérte.

Tomás bólintott, de ismerte a városok, a lehetőségek és a távolságok erejét. Ez alatt a 14 nap alatt ismét egyedül evett. A házra visszatelepedett az egykor elviselt csend, egy csend, amely most mintha büntetésként érte volna. Nem lépett be a kék függönyös szobába. A falovát sem mozdította el, amely Claráé volt, és amelyet Magdalena minden vasárnap takarított.

A visszatérés időpontja hír nélkül telt el.

Tomás még három napot várt. A negyedik napon felnyergelte Canelát, hogy keresse meg, bár nem tudta, mit mondott volna a lány, amikor megtalálta. Amikor kinyitotta a kaput, egy szekeret látott haladni az úton. Magdalena a kocsis mellett ült, dobozokkal körülvéve.

Tamás mozdulatlan maradt.

„A szerkesztőség lassan készítette elő a dokumentumokat” – magyarázta, miközben lement a lépcsőn. „Küldtem egy táviratot, de a vonal megint megszakadt.”

– Azt hittem, úgy döntött, hogy marad.

– Gondolkoztam rajta.

A válasz jobban sújtott rá, mint a téli szél.

Magdalena a ranchra, az új pajtára és az ablakban mozgó függönyökre nézett.

– Durangóban állást ajánlottak nekem egy másik újságnál. Tágas szobát, jó fizetést és olyan embereket, akik ismerték Juliánt.

– El kellett volna fogadnia.

-Talán.

– Akkor miért jött vissza?

Kinyitott egy dobozt. Tele volt iskolai könyvekkel. A többiben egy varrógép, ruhák, papírok és az a kevés holmi volt, amit a házasságából tartott meg.

„Mert ott voltak lehetőségeim, de itt egy olyan életet élek, amit én választottam. Nem menekülök többé Leandro elől. Nincs szükségem rá, hogy fedél legyen a fejem felett, vagy munkát adjon nekem. Ezért most már meg tudom különböztetni a szükségletet a bizalomtól.”

Tamás nyelt egyet.

— És mi az?

Magdaléna közeledett.

„A szükség hozott az ajtódhoz. A bizalom az, ami visszatérésre késztetett.”

Tomás a hátsó szoba felé nézett.

–Néha attól félek, hogy ha kinyitnám azt az ajtót, elárulnám Elisát és Clarát.

– Nem kell lecserélned őket ahhoz, hogy tovább élj.

– Julianról sem szabad megfeledkezned.

–Nem akarom elfelejteni. Emlékezni akarok rá anélkül, hogy a halála napján ragadnék le.

Azon az estén Tomás a falóvat a nappali kandallópárkányára helyezte. Már nem tartozott egy zárt szobába. Magdalena megtartotta a kék függönyöket, és Julián fényképét az ablak mellé helyezte. Közös múltjuk megszűnt falhoz kötni, és a ház részévé vált.