1. RÉSZ
– Ne vigyél abba a házba, fiam… ha megtudja, hol vagyok, befejezi, amit elkezdett.
Ezek voltak az első szavak, amiket anyám mondott nekem, miután majdnem két évig nem láttalak.
Azon a délutánon éppen akkor tértem vissza Pueblába, miután hónapokig dolgoztam Monterreyben. A régi piac közelében szálltam le a buszról egy bőrönddel és egy táskával tele anyunak szánt holmikkal: krémes kenyérrel, egy doboz kamillateával és egy vastag sállal, mert folyton a hidegre panaszkodott.
Elképzeltem, hogy amikor meglát, leszid, amiért ilyen sokáig vártam a visszatéréssel.
De két háztömbnyire a termináltól láttam egy nőt, aki lassan sétált a pocsolyákban.
Egy idős asszonyt cipelt a hátán.
A nő viseltes barna kabátot viselt, nadrágja sárfoltos volt, az egyik kezében pedig egy zacskó gyógyszert tartott. Az idős asszony egyik lába térdtől bokáig be volt kötve.
Valami abban a jelenetben túl ismerősnek tűnt nekem.
Felgyorsítottam a lépteimet.
Aztán a nő elfordította az arcát.
Éreztem, hogy összeszorul a gyomrom.
Marianna volt az.
A volt feleségem.
Az a nő, akit két évvel korábban azzal vádoltam, hogy önző, önző és kegyetlen az anyámmal szemben.
A nő, akitől elváltam, meggyőződve arról, hogy el akar választani a családomtól, hogy megtarthassa a házat, amit apám ránk hagyott.
– Mariana!
Megállt.
És amikor megláttam az idős asszony arcát, akit a hátamon cipeltem, kiesett a kezemből az ajándékzacskó.
-Anya?
Anyám, Elena, tíz évet öregedett.
Olyan sovány volt, hogy alig ismertem rá. Az ajkai szárazak voltak, a szemei beesettek, és a csuklóján számos sárgás zúzódás volt.
Feléjük rohantam.
– Mi történt? Miért vagy ilyen? Mióta vagy beteg?
Anya nem válaszolt.
Megpróbáltam elvinni egy taxihoz, de kétségbeesetten kapaszkodott Mariana nyakába.
– Nem akarok visszamenni.
Lefagytam.
– Hová mennél vissza?
A szeme megtelt könnyel.
– A házhoz.
Ez a ház több mint harminc évig volt az otthonuk.
Szóval megkérdeztem az első dolgot, ami eszembe jutott:
– És Lúcia?
Lucia volt a jelenlegi feleségem.
A nő, akit anyu kíséretére bíztam, amíg én távol dolgoztam.
Mariana lesütötte a tekintetét.
– Nem tudunk itt beszélni.
Megláttam a gyógyszeres zacskót, és elővettem az egyik dokumentumot.
Kórházi tábornok.
Név: Elena Martínez.
Felvétel dátuma: tizenhét nappal korábban.
Elővettem a mobilomat.
Három nappal ezelőtt Lucia írt nekem:
„Anya nagyon jól van. Ma még a növényeket is kiment megöntözni.”
Öt nappal korábban kaptam egy üzenetet anyám telefonszámáról:
„Ne aggódj miattam. Dolgozz csak tovább.”
Megmutattam neki a képernyőt.
Anya olyan arckifejezéssel nézett az üzenetekre, amit soha nem fogok elfelejteni.
– Én ezt nem írtam.
Borzongást éreztem.
– Szóval, kinél van a telefonod?
Remegni kezdett.
Mariana magához ölelte.
– Később, Gábriel.
-Után?
Anya megszorította a kezét, és suttogta:
– Ne mondd meg Luciának, hol vagyok.
Nem kaptam levegőt.
Mariana végül egy albérletbe vitt minket egy szerény külvárosi környéken.
Belépve egy egyszemélyes ágyat, két feltekert szőnyeget és egy műanyag asztalon tucatnyi gyógyszert láttam.
– Anya itt lakik?
– Majdnem három hónapig.
-Veled?
Mariana bólintott.
Megnéztem a két matracot.
– És hol alszol?
– A padlón.
Az asztalon csaknem harmincezer pesó értékű orvosi számlák hevertek.
– Ki fizette ezt?
Mariana rám sem nézve válaszolt:
-Azok.
Aztán észrevettem, hogy már nem viseli azt a kis gyűrűt, amit a válásunk után is megtartott.
– Hol a gyűrűd?
A hallgatása adta meg a választ.
– Eladtam, amikor anyád kórházban volt.
Szótlan voltam.
A nő, akit aranyásónak neveztem, eladta házasságunk utolsó emléktárgyát, hogy megmentse anyám életét.
Elena sírni kezdett.
– Gabriel… Mariana nem talált betegen.
Lassan felhúzta az ingujját, és felfedte a csuklója körüli mély zúzódást.
– Kihozott engem abból a házból.
Éreztem, hogy meghűl bennem a vér.
-Kinek?
Anyám lehunyta a szemét.
– Lucíától… és Sergiótól.
Szergio.
Az elsőm.
A férfi, akit húsz éven át testvérének nevezett.
Mariana rám meredt.
– És ha azt hiszed, hogy ez akkor kezdődött, amikor Monterreybe mentél, tévedsz.
Odalépett egy ágy alá rejtett dobozhoz.
– Mindez még a válásunk előtt kezdődött.
Amikor megláttam, mit hozott ki onnan, megértettem, hogy amit felfedezni fogok, az mindent lerombolhat, amit a saját családomról tudni véltem.
És még mindig el sem tudtam képzelni, milyen messzire jutottak.
2. RÉSZ
Mariana egy kék mappát hagyott az asztalon.
Bent anyám házából származó dokumentumok másolatai, banki bizonylatok és egy állítólagos, majdnem egy évvel ezelőtt aláírt meghatalmazás voltak.
A kedvezményezett Sergio volt.
– Ez nem logikus – mondtam. – Anya soha nem adna neki hatalmat a ház felett.
Elena az ágyából így felelt:
– Mert én sosem adtam oda neki.
Üresség érzetét éreztem a mellkasomban.
Az ingatlan értéke majdnem hétmillió pesóra rúgott. Ez volt az egyetlen fontos dolog, amit apám hátrahagyott a halála előtt.
Ellenőriztem az aláírásokat.
Az egyik úgy nézett ki, mint anyámé.
Túl sok.
De voltak apró különbségek.
Mariana egy dátumot jelzett.
– Azon a napon édesanyád légúti fertőzéssel kórházba került. Van egy másolatom a receptről és a konzultációs jegyzőkönyvről.
– Hogy jutottál mindezhez?
– Mert nyomozni kezdtem, amikor megtaláltam.
Ránéztem.
Miért nem hívtál soha?
– Mert megkért rá.
Anya lehajtotta a fejét.
