Mariana dühösen ért haza.

– Az unokatestvéred aláírásokat kér anyukádtól anélkül, hogy elmagyarázná, mit ír alá.

Fel sem néztem a telefonomból.

– Sergio segít neki a papírmunkában.

– Nem. Sergio azt akarja, hogy olyan lapokat írjak alá, amelyeken üresen is vannak a lapok.

– Megint itt a gyanúd.

– Gábriel, figyelj rám!

– Azt látom, hogy hónapok óta a családom vagyonával vagy elfoglalva.

A szeme megtelt könnyel.

– Az anyádat próbálom megvédeni.

És egy olyan mondattal válaszoltam, amelyre még ma is szégyellem visszaemlékezni:

–Anyámnak olyan emberektől van szüksége védelemre, mint te, nem Sergiotól.

Azon az éjszakán Mariana a kanapén aludt.

Három hónappal később elváltunk.

Meg voltam győződve róla, hogy én vagyok az áldozat.

Most előtte volt a bizonyíték arra, hogy pontosan azt a személyt utasította ki, aki megpróbálta megakadályozni a katasztrófát.

– Lucia is részt vett a kezdetektől fogva? – kérdeztem.

Mariana lehalkította a hangját.

„Nem tudom bizonyítani, hogy az egész az ő ötlete volt. De a beszélgetésekből kiderül, hogy segített Sergionak meggyőzni téged arról, hogy aranyásó vagyok.”

Lucía egy unokatestvér barátjaként érkezett a családunkba.

Kedves és figyelmes volt, és mindig úgy tűnt, mellettem áll, amikor Marianával vitatkoztunk.

A válás után gyakran kezdett levelezni velem.

Figyelt rám.

Azt mondta nekem, hogy „megérdemlek egy nőt, aki tiszteli a családomat”.

Nyolc hónappal később elkezdtünk egy kapcsolatot.

Egy évvel később összeházasodtunk.

Most minden emlék más értelmet nyert.

– Holnap elmegyek abba a házba – mondtam.

– Ne menj egyedül – felelte Marianna.

Ránéztem.

Évekkel ezelőtt még provokációnak értelmeztem volna ezt a kifejezést.

Ezúttal ügyvédet hívtam.

Azt is kértem, hogy egy megbízható szomszédunk kísérjen el minket, és hogy mindent dokumentáljanak.

Másnap reggel megérkeztünk a házhoz.

Lúcia nyitott ajtót.

Amikor meglátott Mariana mellett, elsápadt.

– Szóval már teletömte a fejed hazugságokkal.

Nem válaszoltam.

Bementünk.

Anya a szomszédnál maradt, mert még túl gyenge volt.

Az első dolog, amit észrevettem, az volt, hogy a kis fém irattartó szekrény, ahol Elena a dokumentumokat tartotta, már nem volt ott.

– Hol van az irattartó szekrény?

-Nem tudom.

– És a szentírások?

– Kérdezd meg anyádat.

– Anyám három hónapja bujkál egy albérletben.

Lucia szóhoz sem jutott.

Bementem anya hálószobájába.

A szekrényben rendetlenség volt.

Egy fiókban Sergio nevére szóló nyugtákat találtam.

Ott volt anya lejárt bankkártyája is, és jó néhány papírlap, amire újra és újra begyakorolta az aláírását.

Nem voltak hiteles aláírások.

Próbák voltak.

Lúcia sírni kezdett.

– Én ezt nem tettem.

– Akkor mondd meg, ki.

—Szergio.

– És mit csináltál, miközben egy hetvenéves nőre nyomást gyakorolt?

– Féltem.

Keserű nevetést hallattam.

-Félelem?

–Azt mondta, minden legális. Hogy anyád már nem érti. Hogy te beleegyeztél.

– És mikor került a földre?

Lucia lehajtotta a fejét.

– Baleset volt.

Mariana előrelépett, de megállítottam.

Nem akartam kiabálást.

Válaszokat akartam.

– Ki küldött üzeneteket anyám mobiljáról?

Lucia néhány másodpercig tartott.

-Azok.

Úgy éreztem, mintha valaki a mellkasomat ütné.

– Meddig?

—Hónapok.

-Mert?

– Mert Sergio azt mondta, hogy ha visszajössz, mielőtt lezárnád az ügyet, minden bonyolulttá válik.

– Mi a baj?

Lucia még jobban sírni kezdett.

— Az eladás.

Ott volt.

Nem arról volt szó, hogy gondoskodjunk anyáról.

Nem a „papírmunka rendszerezéséről” volt szó.

Olyan vagyontárgyakat próbáltak birtokba venni, amelyek nem az övék voltak, mielőtt rájöttem, mi történt.

Az ügyvéd kérte, hogy tekinthessen át néhány dokumentumot.

Voltak hiányosan kitöltött kérelmek, személyazonosító okmányok másolatai, meghatalmazás-tervezetek és egy ingatlanadatokat tartalmazó akta.

Ez nem jelentette azt, hogy jogilag sikerült átruházniuk a házat, de azt mutatta, hogy hónapok óta készültek valamire.

Aztán megkérdeztem az egyetlen dolgot, ami még mindig jobban fájt nekem, mint a pénz.

– Miért pont Marianna?

Lúcia felemelte a fejét.

-Hogy?

– Miért segítettél elhitetni velem, hogy el akarta lopni anyám házát?

Az arca megváltozott.

Már nem tűnt ijedtnek.

Fáradtnak tűnt.

– Mert Sergio azt mondta, hogy amíg Mariana veled van, soha nem férhetünk hozzá Elenához.

– „Megtettük volna”?

-Nem úgy értettem.

– Épp most mondtad.

Lucia összeszorította az ajkait.

Marianna hallgatott.

Folytattam:

– Az üzenetek, amiket két évvel ezelőtt mutattál nekem… valódiak voltak?

Lúcia nem válaszolt.

– Feltettem neked egy kérdést.

Végül mormolta:

– Nem mindegyikük.

Egy székre kellett támaszkodnom.

Emlékeztem azokra a felvételekre.

„Anyád tönkreteszi az életünket.”

„Amikor a ház Gabrielé lesz, eladhatjuk.”

„Nem akarok többé egy öregasszony terhét viselni.”

Olvastam ezeket a kifejezéseket, és szembesítettem Marianát.

Esküdözött rá, hogy soha nem írta őket.

Mondtam neki, hogy hagyja abba a hazudozást.

Azt kérte, hogy ellenőrizhessük a számokat, a beosztásokat, bármit.

Elutasítottam.

Mert abban a pillanatban könnyebb volt elhinni egy képnek a képernyőn, mint hallgatni a nőre, akivel nyolc évig élt együtt.

– Te készítetted őket?

Lúcia sírt.

–Sergio készítette őket. Én csak…

– Most mutattad meg őket nekem?

Nem válaszolt.

Minden bennem összeomlott.

De a legrosszabb felfedezés aznap délután jött.

Sergio megjelent a házban.

Állítólag Lucia hívta fel.

Dühösen berontott.

– Milyen cirkuszt csinálsz?

Az ügyvéd a beleegyezésével bekapcsolta a felvevőt, hogy dokumentálja a beszélgetést.

Sergio Marianára mutatott.