„Haldok. Azt hiszem, szabad remegnem.”

Akkoriban elfogadtam ezt a magyarázatot.

Most azon tűnődtem, vajon hány dolgot fogadtam el pusztán azért, mert egy újabb kérdés feltevése feleslegesnek tűnt.

A lemezes pultnál valaki egy idősebb nőre mutatott, aki vörös szemüveget viselt.

„Margaret?”

Felnézett.

“Igen?”

„A nevem Sára.”

Haboztam.

„Én Larry felesége vagyok.”

A kezei megdermedtek a billentyűzet felett.

– Larry?

Bólintottam.

A széke hátragurult.

„Ó, drágám.”

Mielőtt felfoghattam volna, mi történik, megkerülte a pultot és megölelt.

Mereven álltam a karjaiban.

Amikor hátralépett, könnyes lett a szeme.

„Mikor ment el?”

„Egy héttel ezelőtt.”

Egy pillanatra elnézett.

„Tudtam, hogy beteg. Nem tudtam, hogy ilyen közel van.”

Mereven bámultam.

– Ismerted Larryt?

Margit kissé összevonta a szemöldökét.

„Persze, hogy megtettem.”

“Hogyan?”

Körülnézett a bíróság épületében.

„Itt dolgozott.”

Mereven bámultam.

“Itt?”

„Huszonnyolc éven át.”

Tátva maradt a szám.

„Akkor hogy lett hajléktalan?”

Margit arckifejezése ellágyult.

„Nyugdíjba vonulás után romlani kezdett az egészsége. Az orvosi költségek felemésztették a megtakarításait. Aztán elvesztette a lakását.”

Megrázta a fejét.

„Larry túl büszke volt ahhoz, hogy bármelyikünket is felhívja.”

„Mit csinált itt?”

„Leginkább házassági engedélyek.”

Levette a szemüvegét.

– Soha nem mondta el neked?

“Nem.”

Egy halvány mosoly suhant át az arcán.

„Ez Larryre hasonlít.”

„Mit jelent ez?”

Szünetet tartott.

Aztán felállt.

“Jöjjön velem.”

Margaret végigvezetett egy folyosón, egy kis polgári szertartásterembe.

A falnak dőlve egy fából készült esküvői boltív állt.

Azonnal felismertem.

„Itt házasodtunk össze Larryvel.”

„Tudom.”

Felé fordultam.

„Itt voltál?”

“Nem.”

Egy szekrény felé sétált.

„De Larry itt volt az előző délután.”

Mereven bámultam.

“Miért?”

Margaret kinyitotta az alsó fiókot.

„Ugyanezt kérdeztem tőle.”

Előhúzott egy vastag mappát, és letette az asztalra.

„Majdnem egy órán át ült abban a székben.”

A boltív melletti székre mutatott.

„Mit akart?”

“Semmi.”

Margit elmosolyodott.

– Azt mondta, ideges.

Majdnem felnevettem.

„Egy férfi, aki huszonnyolc évig esküvők körül dolgozott, ideges volt a házasság miatt?”

„Pontosan ezt mondtam én is.”

A mappára tette a kezét.

„Azt az ívet bámulta, és azt mondta nekem: »Holnap az asztal másik oldalán állok.«”

Hirtelen eszembe jutott Larry keze a házasságunk napján.

A betegséget hibáztattam.

Lehet, hogy valami egészen mást néztem.

Margit kinyitotta a mappát.

“Nézze.”

Egy régi házassági anyakönyvi kivonat volt benne.

Két név jelent meg felül, amelyeket nem ismertem.

Az alján egy ismerős aláírás volt látható.

Larry.

A neve mellett egy szó állt.

Tanú.

Margit lapozott.

Egy másik pár.

Larry.

Tanú.

Egy másik oldal.

Különböző pár.

Más év.

Ugyanaz az aláírás.

Újra.

Larry.

Tanú.

Margitra néztem.

„Mi ez?”

„Néha párok jöttek be anélkül, hogy bárki is velük lett volna” – magyarázta. „Larry otthagyta az asztalát, és aláírta a jegyzőkönyvet tanúként.”

Lapozott egy újabb oldalt.

„Utálta a gondolatot, hogy valaki úgy házasodjon, hogy senki sem áll mellette.”

Végighúztam az ujjamat az egyik régi aláírásán.

Furcsa volt látni Larry kézírását évtizedekkel azelőttről, hogy megismertem volna.

Ugyanaz a keskeny L.

Ugyanaz a görbe y.

„Hányszor csinálta ezt?”

Margit vállat vont.

„Valószínűleg több száz.”

Mosolygott.

„Azzal szokott viccelődni, hogy több esküvőn vett részt, mint bárki más a bíróságon, de soha nem volt olyan évfordulója, amire emlékezhetett volna.”

Egy nevetés szökött ki a torkomból.

Aztán felmerült bennem egy másik kérdés.

„Larry valaha is nős volt?”

Margaret lassan becsukta a mappát.

Nem válaszolt.

„Margaret?”

“Egyszer.”

Összeszorult a gyomrom.

„Kinek?”

Egyenesen rám nézett.

“Te.”

Leültem.

Larry huszonnyolc éven át nézte, ahogy idegenek különálló emberekként lépnek be az épületbe, és jogilag kapcsolatban állnak egymással.

Amikor valaki mellett nem volt barát vagy családtag, Larry előlépett.

A neve újra és újra felbukkant ezekben a feljegyzésekben.

De mindig ugyanazon szó mellett.

Tanú.

Soha nem férj.

Soha nem házastárs.

Nem, amíg én nem.

Margit kinyitott egy másik fiókot.

„Van még valami.”

Előhúzott egy átlátszó műanyag tasak.

„Larry megkért, hogy őrizzem meg ezt, miután anyakönyveztettük a házasságodat, arra az esetre, ha valaha is keresnél.”

Benne volt a házassági anyakönyvi kivonatunk másolata.

Ott volt a nevem.

Larryé is az volt.

És a neve mellett ez a szó állt:

HÁZASTÁRS.

Emlékeztem, milyen gondosan hajtogatta össze a példányát a szertartásunk után.

Hogy kétszer is megkérdezte a hivatalnokot, hol kell aláírnia?

Én is ugrattam őt emiatt.

– Úgy viselkedsz, mintha ez egy igazi esküvő lenne.

Larry egy pillanatra elhallgatott.

Aztán elmosolyodott.

„Első házasság. Hadd legyek ideges.”

Akkor nevettem.

Ott ülve a bíróságon, képtelen voltam rá.

Margit leült mellém a székre.

„Larry elmondta, miért akar feleségül venni?”

„Adott nekem egy okot.”

Elmagyaráztam a levelet.

A temetés körüli temetkezési szokásokról szóló történet.

A bevallása, hogy azért ábrázolta a helyzetet kétségbeejtőbbnek, mert tudta, hogy segítek, ha megoldandó probléma adódik.

Margit félbeszakítás nélkül hallgatta.

Amikor befejeztem, nem védte meg.

„Ez nem volt igazságos veled szemben.”

Ránéztem.

„Tudta, hogy igent mondasz egy problémára” – folytatta. „Larry mindig sokkal jobb volt abban, hogy gyakorlati segítséget kérjen valakitől, mint abban, hogy őt válassza.”

Lenéztem az aláírására.

„Mire is mondtam valójában igent?”

Margaret rápillantott a házassági anyakönyvi kivonatunkra.

„Ez nem az én történetem.”

Egy pillanatra választ akartam követelni.