Aztán eszembe jutott, hogy Larry levelének többi része még mindig a táskámban van.

Kifejezetten azt mondta, hogy először a bíróságra menjek.

Azt akarta, hogy lássam azokat a feljegyzéseket.

A több száz tanú aláírása.

A házassági anyakönyvi kivonatunk.

A házastárs szó.

Elhagytam a bíróságot, és metróval mentem haza.

De amikor a vonat elérte Larry régi állomását, leszálltam.

A kávézóban lévő nő azonnal felismert.

“Két?”

Egy pillanatra majdnem nemet mondtam.

Aztán Larry üres helyére néztem az állomás bejárata mellett.

“Igen.”

Átadta a kávémat tejszínnel.

És Larry fekete kávéja.

Kivittem mindkét poharat, és leültem a szokásos helyére.

Két év alatt soha nem maradtam ott elég sokáig ahhoz, hogy megigyak egy egész csészét.

Larry kávéját magam mellé tettem.

Aztán kihajtogattam a levelének következő oldalát.

A tetején ezt írta:

„Nem kellett feleség ahhoz, hogy az életem számítson, Sarah.”

Alatta egy másik mondat állt.

„De legalább egyszer tudni akartam, milyen érzés, amikor valaki ezt a szót választja velem együtt.”

Abbahagytam az olvasást.

Gőz szállt a mellettem lévő feketekávéból a hideg levegőbe.

Aztán folytattam.

„Tudtam, hogy ha elmondtam volna az igazat, talán még mindig igent mondanál.”

Könnyek szöktek a szemembe.

– Akkor miért nem? – suttogtam.

Larry válasza közvetlenül alatta volt leírva.

„Mert akkor végig kellett volna hallgatnom, miközben eldöntöd, hogy a magány elég jó ok-e.”

Hirtelen másképp nézett ki két évnyi Larryvel töltött reggel.

A következő sor így szólt:

„Megkönnyítettem a dolgodat azzal, hogy a magányt papírmunkává változtattam. Tudtam, hogy megérted a papírmunkát. Jogod van tudni az igazságot. Sajnálom.”

Mereven bámultam a szavait.

„El kellett volna mondanod.”

Egy metrószerelvény dübörgött a járda alatt.

A levél folytatódott.

„Mindig is megpróbáltad helyrehozni a dolgokat nekem. Ez tetszett benned, még akkor is, amikor az őrületbe kergettél.”

Akaratom ellenére elmosolyodtam.

A házasságunk három hete alatt vettem Larrynek meleg zoknikat, piperecikkeket, telefontöltőt és egy új takarót.

Valószínűleg hat hónapra elegendő készlet lesz.

Minden hospice látogatás pontosan ugyanúgy zajlott.

Belépnék valamivel a kezében.

Larry azt mondta: „Ülj le, Sarah!”

És azt válaszolnám: „Mindjárt.”

Mindig akadt egy másik ápolónő, akit meg kellett találni.

Egy másik kitöltendő űrlap.

Egy újabb megoldandó probléma.

Aztán eljutottam a következő mondathoz.

„Közel sem volt annyira szükségem jobb zoknikra, mint gondoltad.”

A könnyeim között nevettem.

„Szívesen, Larry.”

Aztán elolvastam az alatta lévő sort.

„Szükségem volt rá, hogy leülj.”

A mellettem lévő üres helyre néztem.

Az utolsó keddünk együtt rohanva jött vissza.

Elhoztam a szokásos feketekávéját.

– Maradsz? – kérdezte.

„Öt perc.”

„Nagy költekező.”

Végül tizenketten maradtam.

Talán az a tizenkét perc többet ért neki, mint bármi, amit behoztam a hospice kapuin.

Az utolsó bekezdés így kezdődött:

„Ne változtass engem egy újabb olyan emberré, akit nem sikerült megmentened.”

Az ujjaim abbahagyták a mozgást.

Mert Larry temetése óta pontosan ezt csináltam.

Ha előbb észrevettem volna.

Ha találtam volna egy jobb orvost.

Ha találtam volna állandó lakhatást.

Ha többet tettem volna.

Aztán elolvastam a következő sort.

„Nem te voltál a kudarcot vallott megmentőm. Három hétig a feleségem voltál. Tetszett.”

Egy nevetés szökött ki a torkomból.

“Idióta.”

A levelet a házassági anyakönyvi kivonatunk köré hajtogattam.

Larry neve évtizedekig egyetlen szó mellett szerepelt.

Tanú.

Három hétig egy másik mellett jelent meg.

Házastárs.

Egy árnyék vetült a járdára.

„Elnézést. Ül itt valaki?”

Egy kopott hátizsákot cipelő férfi a mellettem lévő üres helyre mutatott.

Ösztönösen a táskám felé mozdult a kezem.

Aztán megálltam.

“Nem.”

Leült.

Az első ösztönöm az volt, hogy megkérdezzem, kér-e kávét.

Aztán eszembe jutott Larry egyik utolsó utasítása.

„Legközelebb, amikor megpróbálod rendbe tenni valaki életét, először kérdezd meg tőle, hogy mit akar valójában.”

Szóval nem szóltam semmit.

Egy ideig csak néztük ketten, ahogy az ingázók sietősen az állomás felé mennek.

Aztán kinyújtottam a kezem.

„Én vagyok Sára.”

A férfi meglepettnek tűnt, mielőtt megrázta.

„Jeremy.”

„Örülök, hogy megismerhettem.”

Fogtam a második poharat, és belekortyoltam.

Fekete.

Azonnal grimaszoltam.

Jeremy rápillantott.

“Rossz?”

“Nem.”

Arra az üres helyre néztem, ahol Larry szokott ülni.

„Csak nem az enyém.”

Felálltam és visszasétáltam a kioszk felé.

A pult mögött álló nő meglátott, hogy közeledem.

„Még egy fekete?”

Megráztam a fejem.

„Tulajdonképpen, tehetnél bele egy kis tejszínt?”

Amikor visszamentem a padhoz, Larry levele és a házassági anyakönyvi kivonatunk mellettem feküdt.

Most az egyszer nem siettem dolgozni.

Nem telefonáltam.

Nem én töltöttem ki az űrlapokat.

Nem próbáltam senkit megmenteni.

Egyszerűen csak ott ültem.

És most először olyan ízű volt a kezemben tartott kávé, mintha az enyém lenne.