Ettől szóhoz sem jutottam.

Nem azért, mert mindenben igaza volt, hanem azért, mert talált egy igazságot.

Mielőtt befejezte volna a beszélgetést, megígérte, hogy azon a héten nem ad át pénzt, és semmit sem ír alá.

Azonnal el kellett volna mondanom neki a többit.

Nem volt bátorságom beismerni az álruhát, és túlságosan is bíztam abban, hogy rendezett igazságot tudok neki szolgáltatni, amelyet lehetetlen megkérdőjelezni.

Négy nappal később visszatértem a Castañeda házba vacsorázni. A koordinátor tudott a támadásról, és világossá tette, hogy soha többé nem hagy egyedül Ximenával.

Nem mertem elviselni még egy csapást.

Hallani akartam azoktól az emberektől, akik azért jártak oda, mert fizetésre volt szükségük.

Patricia, Graciela asszisztense, egy listával fogadott.

Sötét karikák voltak a szeme alatt, és a telefonja folyamatosan rezgett.

Carmen, Natividad és Joel a konyhában voltak.

Carmen 11 éve főzött a családnak. Hetek óta tartoztak neki a fizetése egy részével.

Natividad Iztapalapából utazott mosni és vasalni. Joel segített a bevásárlásban és dobozokat cipelt.

Egyiküknek sem kellett nagy kérdéseket feltennie ahhoz, hogy elkezdjenek beszélni.

Csak annyit kellett volna megkérdeznie, hogy ettek-e.

– Ha végeztünk – felelte Joel.

Majdnem 4 óra volt.

Carmen üzeneteket mutatott nekem, amelyekben Graciela megígérte, hogy fizet neki egy másik esemény után.

Natividad azt mondta, hogy levonták néhány állítólag tönkrement ágynemű költségét, amelyeket még mindig használtak a szobákban.

– Ha panaszkodsz, azt mondják, hogy valaki vár rád.

Szalvéták hajtogatása közben mondta.

Evés közben Ximena nem kért egy üveg vizet, és megkérte Natividadot, hogy hozzon egy másik márkát.

Emiliano figyelte a jelenetet.

Nem volt kegyetlen. Nem gúnyolt ki minket.

De azt sem kérdezte meg, miért néz ki úgy az a nő, mintha mindjárt sírna.

Ahogy elmentem mellette, fel sem nézett, és levette a poharát a tálcáról. Rajtam volt a hajháló és az arcmaszk, amit a szertartás előkészítése során használtunk.

A saját fiam nem tudta, ki szolgálja ki.

És kezdtem megérteni, hogy nem csak az önmagam felismerése a probléma.

Délután desszert előtt elmentem.

Mondtam a koordinátornak, hogy ki veheti fel a kapcsolatot Pilarral, ha tanácsra van szüksége. Nem kértem senkit arra, hogy kockáztassa az állását, vagy hogy mások dokumentumait szerezze meg.

Patricia volt a következő, aki telefonált.

Utasítást kaptam, hogy szervezzek egy találkozót egy ingatlanügynökkel.

A cím, amit küldenem kellett volna neki, az enyém volt.

Patricia megtartotta az üzeneteket, mert Graciela általában megtagadta a parancsokat, ha valami balul sült el.

Elmagyarázta Pilarnak, hogy többé nem akar részt venni.

– Azt kérték, hogy mondjam, a tulajdonos beleegyezett. Nem beszéltem azzal a nővel.

Pilar tisztázta, hogy nem szabad hamis tartalmat küldenie.

Patricia felfüggesztette a szállítmányt, és önként átadta a beszélgetést.

Ott volt a terv, elviselhetetlen természetességgel megírva: rávenni Emilianót, hogy az eladást a család újraegyesítésének lehetőségeként mutassa be, kisebb lakásba költözzön, és a pénz egy részét adósságok fedezésére fordítsa.

Egyedül nem tudták eladni a házamat.

Szükségük volt a fiamra, hogy meggyőzzön, és hogy elfogadjam.

Számukra a kapcsolatunk egy eszköz volt.

Felhívtam Emiliano-t, és megkértem, hogy találkozzunk vele a vacsora előtt, ahol végre találkozhatok Ximenával.

Beleegyezett, hogy átjön hozzám, de lemondta, amikor a nő elmondta, hogy az édesanyja megbetegedett.

Azon az estén kaptam tőle egy üzenetet.

Azt kérte, hogy ne keressek bajt.

A képernyőt bámultam.

Így hát úgy döntöttem, hogy nem lesz több álruhás látogatás.

Megerősítettem a részvételemet, és megkértem Pilart, hogy kísérjen el. Emiliano tudta, hogy elhozom az ügyvédemet, mert tisztázni kellett néhány pénzügyi ügyet.

Szombaton sötétkék öltönyben és kibontott hajjal léptem be.

Ximena mosolyogva lépett előre.

– Végre találkozom a híres Beatrizzel.

Nem nyújtottam ki a kezem.

– Már ismersz engem.

A mosolya elhalványult.

– Berta vagyok, a nő, akit megütöttél.

Emiliano felé fordult.

És ezúttal tényleg ránézett.

3. rész
A szoba elcsendesedett.

Ximena úgy nézett az arcomra, mintha a ruhacsere is megváltoztatta volna azt, amit tettem.

Graciela letette a poharát.

– Ennek félreértésnek kell lennie.

– Nem – válaszoltam. Az zavart az okozta, hogy azt hittem, így bánhatnak velem, mert dolgozom.

Emiliano közeledett.

– Megütött téged?

Bólintottam.

Tekintete az arcomról Ximenára siklott.

Megpróbálta megfogni a kezét.

-Nem tudtam, hogy ő az anyád.

A fiam eltávolította.

Ez a mondat többet mondott, mint bármelyik magyarázatom.

– És mi lett volna, ha nem így lett volna?

Ximena kinyitotta a száját, majd újra becsukta.

Úgy éreztem, végre kapok levegőt.

Pilar megkérdezte, használhatjuk-e a stúdiót. Nem kellett megosztanunk a személyes adatainkat az összes vendég előtt.

Emiliano, Ximena, Graciela és mi bementünk.

Az ajtó nyitva maradt.

Pilar az asztalra tette a sérülésemről készült fényképeket, a vallomásom jegyzőkönyvét és az üzeneteket, amelyek megosztását Patricia engedélyezte.

Nem voltak szívességekből vagy rejtélyes dokumentumokból megszerzett banki jelentések.

Voltak tények, amelyeket mindenki a saját felelősségére elismerhetett vagy tagadhatott.

Graciela a leveleket nézte.

– A pénzügyi nehézségek nem tesznek minket bűnözővé.

– Tudom – mondtam. – Nekem is voltak.

Kiemeltem az üzeneteket.

–Az, hogy hazudok a felhatalmazásomról, és azt tervezem, hogyan használom fel a fiamat a vagyonom átadására, már egy másik kérdés.

Emiliano lassan olvasott.

Többször is megtalálta a saját nevét.