A milliárdos cégvezetőnő kidobta az egyedülálló apát a karácsonyi vacsoráról; nem sokkal később a helikoptere lezuhant… és a férfi volt az egyetlen, aki elindult megmenteni!

2. rész
A koordinátor neve Óscar Fuentes volt.
Nem hatalmazott fel arra, hogy improvizáljak egy expedíciót. Ellenőrizte a tapasztalataimat, a rendelkezésre álló erőforrásokat és a megtehető távolságot. Megegyeztünk, hogy felderítő támogatásként fogok előrehaladni, megjelölöm a hozzáférési pontokat, és közlöm a pozíciómat.
Ha olyan akadályba ütközöm, amelyet nem tudok biztonságosan leküzdeni, meg kell állnom.
Mielőtt az Altamira-nál dolgoztam volna, mentőápolóként dolgoztam. Továbbra is részt vettem a képzéseken, és fenntartottam a képesítésemet, bár már nem a vészhelyzeti hívásokra való felkészülésben éltem.
Munkahelyet váltottam, amikor a feleségem megbetegedett. Stabil jövedelemre és több otthon töltött éjszakára volt szükségem.
Don Ernesto Altamira felvett, miután látott, hogy egy hegyi baleset során dolgozom.
A lánya később aláírta az előléptetésemet.
Soha nem kérdezte meg korábban, hogy mivel foglalkozom.
Előkészítettem a lánctalpas járművet, amellyel a vízvételi helyekhez értünk. Regisztráltam az indulását,

és bepakoltam a mentőfelszerelést.
A műhelyvezető az ajtóban várt.
“Azok után, amit veled tettek, elmész?”
“Tűntek el emberek.”
Nem találtam más választ, mert nem volt, ami működött volna.
Lassan másztam felfelé.
A fényszórók alig világították meg az utat a fák között. Jelentettem az útvonalpontokat, amíg egy kidőlt fenyőfát nem találtam, ami elállta az utat.
Elküldtem a helyét, hogy a brigád felszerelést hozhasson, és gyalog folytattam utomat a megbeszélt szakaszon.
Ximenára gondoltam.
Annyiszor megígértem neki, hogy vigyázni fogok, mert a kifejezés kezdett úgy hangzani, mint a magyarázkodás elkerülése.
Megálltam, vettem egy mély levegőt, és ellenőriztem a helyzetemet, mielőtt továbbmentem volna.
Az első töredéket egy kanyar közelében találtam meg: egy sötét darab, frissen letépve, a havon feküdt.
Aztán letört ágakat és egy nyílt rést láttam a fák között.
Jelentettem a felfedezést.
Óscar megerősítette,

hogy a csapata felém tart.
Lejjebb egy hangot hallottam.
A helikopter néhány rönknek dőlt, a pilótafülkéje megsérült, és az eleje egy lejtőn lefelé nézett. Estebannak sikerült eljuttatnia az egyetlen elérhető tisztásra.
Szilárd talajról közeledtem, és bejelentettem, hogy ki vagyok.
“Julián!” –
hitetlenkedve csengett a pilóta hangja.
„Hányan voltatok ott?”
„Valeria és én.
Beszorult az egyik lába. Valeria mögötte volt, eszméleténél volt, homlokán vágással, zöld ruhája átázott.
Amikor meglátott, abbahagyta a szabadulási kísérletet.
Felismerte a kabátot.
Ugyanaz, amelyikről a vacsorájukon azt gondolta, hogy nem illik ide.
„Eljöttetek?”
„Igen.”
„Majd meglátom, hogyan hozlak ki.”
A vállam fölött lenézett.
Több emberre számított.
Elmagyaráztam neki, hogy a csapat úton van, és már tudják, hol kell keresniük.
Nem mondtam el neki, hogy a szakadék falai között kezd akadozni a kommunikáció.
Valeria közelebb volt a nyíláshoz. Ha először kiszabadítom,

elérhetem a pilótát.
Kisegítettem, és egy védett területre vittem, ahol hőszigetelő anyagba csomagoltam.
Amikor visszamentem a pilótafülke felé, megragadta a karomat.
„Ne hagyj itt.”
Úgy nézett rám, ahogy a társalgóban nem.
„Estebanért megyek.”
Elengedte az ingujjamat.
A pilóta lábát beszorító résen dolgoztam. Röviden tájékoztatott, próbált nyugodt maradni.
Aztán a szerkezet megnyikordult.
A helikopter kissé megmozdult.
Mozdulatlanul maradtunk, amíg meg nem állt.
„Ha újra csúszik, ugorj ki” – mormolta Esteban.
Nem válaszoltam lehetetlen ígérettel.
Addig folytattam, amíg elég helyem nem volt ahhoz, hogy kiszabadítsam és kihozzam a pilótafülkéből. Nehéz volt előrehaladni oda, ahol Valeria volt.
Odakúszott, hogy hozzon nekünk egy takarót.
Alig értünk szilárd talajra, amikor a rönkök megadták magukat.
A jármű csúszni kezdett. Fém csikorgása a kövön, egy távoli puffanás, majd a szél.
Valeria befogta a száját.
Megpróbáltam kommunikálni.
A rádió recsegett.

A mentők tudták az első roncs helyét, de nem tudták pontosan, hol voltunk.
Esteban állapota rosszabbodott a hidegtől. Menedékre volt szükségünk.
Emlékeztem egy közeli erdőőr kunyhójára, és felmértem a hozzáférést, mielőtt elindultunk. Az út hihetetlenül lassú volt. Valeria a tőle telhető legjobban segített, ép vállát a pilóta karja alá támasztotta, míg én a súlyának nagy részét viseltem.
Térdre esett, majd panasz nélkül felkelt.
Bent a kunyhóban leültettük Estebant, és bementünk a szél elől. Ráadtam a kabátomat Valeriára a nedves réteg fölé, amit levetettünk.
Egy darabig tartott, mire megszólalt.
“Honnan tudta, hol vagyunk?”
Arra gondoltam, hogy mit próbálhat meg Esteban.
A pilóta kinyitotta a szemét.
“Megkérdeztem, hogy vannak-e új figyelmeztetések, mielőtt felszálltam.”
Éreztem, hogy megmerevedik a hátam.
“Küldtem egy jelentést.”
Esteban rám nézett.
„Azt mondták, hogy a biztonságiaknak nincs kifogásuk.”
Valeria felemelte a fejét.
Néhány másodpercig csak a szél dörömbölése hallatszott az ajtón.
Aztán megszólalt egy alig felismerhető hangon.
„A jelentésed előttem volt.”
„Hagytam, hogy kivigyék a szobából.”