Azon a reggelen Santiago belépett apja hálószobájába, hogy örökségével kapcsolatos dokumentumokat keressen. A szekrény mélyén egy rozsdás fémdobozt talált.

Benne 3 lezárt boríték volt.

Mindegyiküknek Santiago volt a neve, és Mariana a kézírása.

Az utolsóban egy ultrahangról készült homályos fényképet talált.

Don Ernesto minden egyes levelet elfogott.

De mellettük egy másik dokumentum is volt, ami Santiago fájdalmát félelemmé változtatta: Octavio nagybátyja megkezdte Mariana kitiltását a ranchról.

2. RÉSZ

A levelek, amiket egy halott ember elrejtett

Santiago a dobozzal a kezében érkezett Mariana házához.

– Apám megőrizte a leveleidet. Soha nem bontotta ki őket, és nem is adta oda nekem.

Mariana felismerte a borítékokat. Amikor megtalálta az ultrahangot, befogta a száját, és felkiáltott, hogy öt éve halmozódik benne a zokogása.

– Tudta, hogy nem tudod… mégis azt mondta nekem, hogy elutasítottad a lányodat.

Santiago lehajtotta a fejét.

– Azért szakított szét minket, mert azt gondolta, hogy megakadályozol abban, hogy azzá a férfivá váljak, akit akar.

Mariana sírt, de nem ölelte át.

–Ez bizonyítja, hogy nem tudatosan hagytad el Renatát. Nem bizonyítja, hogy jó férj voltál. A munka mindig is fontosabb volt nálam.

-Tudom.

Santiago most először ismerte el bűnösségét mentegetőzés nélkül.

Elmagyarázta, hogy Octavio Villaseñor, az apja testvére, az örökség egy részére tart igényt. Mivel Santiago felfüggesztette az eladást, nagybátyja kilakoltatná, a ranchot terméketlennek nyilvánítaná, és eladásra kényszerítené.

– Hadd indítsa meg a pert – felelte Mariana. – Én nem támadtam meg ezeket a földeket.

Elárulta, hogy Don Ernesto megengedte neki, hogy ott dolgozzon. Sőt, amikor Renata betöltötte a hároméves kort, messziről elkezdte figyelni a játékát.

Egyik délután megígérte Marianának, hogy az a földdarab az unokájáé lesz.

– De soha nem írta bele a végrendeletébe – mondta. A bűntudata túl későn jött.

Santiago egy tekintélyes fővárosi céget akart felbérelni, de Mariana ezt elutasította.

„Ha harcolni fogunk, együtt fogjuk tenni. Nem előttem, és nem fognak helyettem döntéseket hozni. Én dolgoztam ezen a földön. Minden dokumentumot elolvasok.”

Lucía Navarrót választották, egy helyi ügyvédet, aki ismerte Los Altos gazdáit.

Mariana minden egyes betakarításról megőrizte a nyugtákat, számlákat és adásvételi szerződéseket. Ezek öt év folyamatos és engedélyezett munkát bizonyítottak.

Éjszakákon át Santiagóval a kis konyhaasztalon rendezgették a bizonyítékokat. Renata néhány méterre aludt tőle, miközben a szülei nemcsak egy aktát, hanem a tőlük ellopott történetet is összerakták.

Santiago hallotta, hogyan veszítette el Mariana az első termését egy jégesőben, és másnap újraültethette a földet. Megtudta, hogy Mariana 4 kilométert gyalogolt zöldségeket cipelve, mivel nem volt járműve. Felfedezte, hogy édesanyja, Doña Elena titokban fizette Renata születését.

– Bocsáss meg – mondta egy este.

– Nem tudtál a terhességről.

– De tudtam, hogy elveszítelek. Visszajöhettem volna, amikor válást kértél. Nem tettem, mert büszke voltam. Úgy döntöttem, hogy megnyerek egy vitát, és elvesztettem a családomat.

Marianna hallgatott.

– A szavak nem elegek, Santiago. Ha azt akarod, hogy elhiggyem, hogy nem fogsz eltűnni újra, elég sokáig kell maradnod, hogy bebizonyítsd.

Maradt.

Minden reggel a földeken dolgozott. Üzletemberének a keze először hólyagos lett, majd újra kérges. Renata izgatottan várta a lehetőséget, hogy mutasson neki egy békát, egy új virágot vagy egy iskolai rajzot.

Santiago megtudta, hogy a lánya fél a mennydörgéstől, utálja a fügekaktuszokat, és neveket ad a tököknek.

Egy nap Renata megkérdezte tőle:

-Vannak gyermekeid?

Marianára nézett. A lány diszkréten megrázta a fejét, mivel még nem állt készen arra, hogy elmondja neki az igazat.

– Van egy lányom – felelte Santiago –, de sokáig távol voltam, és most megpróbálom rávenni, hogy bocsásson meg nekem.

– Miért mentél el?

– Mert ostoba voltam, és azt hittem, hogy más dolgok fontosabbak.

– Bocsánatot kellene kérned tőle, és nem kellene ezt többet tenned.

Santiago mosolygott, könnyes lett a szeme.

– Megpróbálom.

A kereset három héttel később érkezett meg. Octavio azzal vádolta Marianát, hogy birtokháborítást követett el az örökség részét képező földterületen.

Miközben további dokumentumokat kerestek, találtak egy papírlapot, amelyet Don Ernesto írt röviddel a halála előtt:

„Elismerem Mariana Castañedát, mint a cselekmény elkészítéséért felelőst, és kifejezem azon kívánságomat, hogy adják tovább unokámnak, Renata Villaseñornak.”

Nem volt érvényes végrendelet, de a tulajdonos beleegyezését mutatta, és most először ismerte el Renatát unokájának.

A tárgyaláson Octavio egy drága guadalajarai ügyvéddel érkezett. Marianát egy idős férfit kihasználó opportunistaként mutatták be.

Lucía számlákkal, szerződésekkel és tanúvallomásokkal válaszolt.

Don Hilario, egykori elöljáró, elmesélte, hogyan alakította át Mariana a szárazföldet olyan terménnyé, amely több tucat családot látott el élelemmel.

„Az a föld több verejtéket kapott ettől az asszonytól, mint vizet az égből” – jelentette ki.

A piaci árusok megerősítették, hogy évek óta vásárolják a termékeiket. A szomszédok a lányról beszéltek, aki a termés sorai között nőtt fel, miközben az édesanyja dolgozott.

Aztán Octavio dühösen felállt.

–Ez az egész egy bohózat! A lányt még csak hivatalosan sem ismerik el Villaseñorként!

A szoba elcsendesedett.

Santiago felállt.

– Akkor csináljunk egy DNS-tesztet.

Octavio elsápadt.

A teszt 99,9%-nál nagyobb valószínűséggel igazolta az apaságot. De valami váratlanra is bukkantak: Octavio meghamisította Don Ernesto aláírását, hogy ezzel is alátámasztson egy állítólagos adósságot és igényt tartson a ranch egy részére.