A per visszaütött rá.

A bíró elismerte Mariana békés birtoklását, elutasította a kilakoltatási kérelmet, és a hamisított dokumentumokat elküldte az ügyészségnek.

Győztek.

Azonban azon a délutánon, miközben mindenki ünnepelt, Renata meghallotta, hogy az egyik szomszédja ezt mondja:

– Nagyszerű, hogy a lány végre visszakapta az apját.

A kislány tágra nyílt szemekkel nézett Santiagóra.

– Te vagy az apám?

3. RÉSZ

A betartott ígéret

Mariana letérdelt a lánya elé.

Sokszor elképzeltem, hogyan mondanám el neki az igazat, de egyetlen magyarázat sem tűnt elegendőnek.

– Igen, szerelmem. Santiago az apád.

Renata mozdulatlan maradt.

– Az igazi apám?

Santiago úgy érezte, megszakad a szíve.

– A létező legigazibb.

– Miért nem kerestél engem soha?

Hibáztathatta volna Don Ernestót, és megmagyarázhatta volna az elrejtett leveleket. Azonban megértette, hogy egy kislánynak nem egy kényelmes változatra van szüksége, hanem egy egyszerű igazságra.

– Mert nem tudtam, hogy létezel. De azért is, mert jóval azelőtt hibákat követtem el, és eltávolodtam anyádtól. Éveket vesztettem, amiket soha nem tudok visszahozni.

– Megint elmész?

Ugyanazt a kérdést tette fel neki Mariana a házasságuk alatt.

Santiago letérdelt a földre, és megfogta a lánya kezét.

– Nem. Lehet, hogy néha munkaügyben utazom, de mindig visszatérek. Mostantól az otthonom ott lesz, ahol te is vagy.

– Igaz ígéretről van szó, vagy olyanról, amit a felnőttek elfelejtenek?

– Egy ígéret, amit minden nap bebizonyítok.

Renata komolyan méregette. Aztán átkarolta a nyakát.

– Rendben, apa. De meg kell tanulnod egyenesen ültetni. Szégyenletes, ha apád ferdén ültet.

Mindhárman nevetni kezdtek, Mariana pedig Santiago vállán sírva fakadt.

Nem próbálta megcsókolni, és nem is kért bocsánatot tőle. Megértette, hogy a szerelmet nem lehet szavakkal visszaszerezni.

Véglegesen felfüggesztette a ranch eladását, és cége napi irányítását átadta partnereinek. Megtartotta az állását, de irodát rendezett be a nagy házban, és csökkentette az utazásait.

Azt is javasolta, hogy a gazdálkodási tevékenységet jogi partnerséggé alakítsák Marianával.

Gyanakodva nézett rá.

– Meg akarod venni a megbocsátásomat?

– Nem. Még ha soha nem is bocsátasz meg, ez akkor is a tiéd marad. Ez nem ajándék. Egy elhagyatott telket vállalkozássá alakítottál. Megérdemled, hogy birtokold, amit építettél.

Ez a válasz ledöntötte az utolsó akadályt is közöttük.

Mariana beleegyezett, miután áttekintette az összes záradékot Lucíával. Létrehoztak egy szövetkezetet, amely a régióból származó nőket foglalkoztatott, és zöldségeket, sajtokat és lekvárokat árult guadalajarai éttermeknek.

A Rancho Los Encinos ismét virágzott, de már nem a Villaseñor család büszke uralma alatt. Mariana felügyelte a növényeket, és neki volt a végső szava a termelésben. Santiago pedig anélkül irányította az értékesítést, hogy beleavatkozott volna a döntéseibe.

És betartotta az ígéretét.

Megtanulta befonni Renata haját, bár az első fonatok csomóknak tűntek. Viharok idején forró csokoládét főzte neki, és minden délután a vidéki iskola előtt várta.

Amikor Renata először rohant ki és kiáltotta mindenki előtt, hogy „Apa!”, Santiago elfordult, hogy elrejtse a könnyeit.

Mariana apró tetteken keresztül figyelte, hogyan változik: a közös reggeliken, a pontos visszaérkezéseken és azon a hívásokon keresztül, amelyeket akkor tett le, amikor ígérte.

Egyik este, miután lefektette Renatát, Santiagót a teraszon találta.

– Látom, hogy maradsz – mondta. – Még mindig félek, de kezdek bízni.

– Nem foglak sürgetni.

– Ezt soha nem mondtad volna korábban.

– Régen azt hittem, hogy mindent le lehet győzni. Most már tudom, hogy vannak dolgok, amikért csak törődni lehet.

Marianna megfogta a kezét.

Nem egy azonnali kibékülés volt. Ez egy kezdet volt.

Egy év telt el.

Egy decemberi reggelen Santiago Marianát ugyanott találta térdelve, ahol visszafelé menet látta. A most hatéves Renata éppen iszapos pitét sütött a régi kanalával.

A jelenet ugyanolyannak tűnt, de minden megváltozott.

Mariana felnézett, és harag vagy félelem nélkül rámosolygott.

Santiago letérdelt mellé, és letépett egy fűszálat. Kezük összeért a nedves föld alatt. Egyikük sem mozdította el őket egymástól.

„Az életem felét azzal a hittel töltöttem, hogy el kell mennem, hogy valami nagyot építsek” – mondta. „Volt pénzem, épületeim és egy cégem. De az egyetlen dolog, ami igazán számított, az itt volt.”

Mariana összeszorította az ujjait.

– Szóval, mit akarsz most építeni?

Santiago Renatára nézett, aki egy sáros süteménnyel a kezében futott feléjük.

– Amit a legelejétől fogva fel kellett volna építenem. Egy családot, ahol senki sem érzi magát többé elhagyatottnak.

Marianna lassan megcsókolta.

Nem annak a lánynak a csókja volt, aki évekig várt a visszatérésére. Egy erős nőé, akinek már nem volt szüksége rá a túléléshez, de aki azért választotta őt, mert megtanult együtt maradni.

Hónapokkal később újra összeházasodtak, egy hatalmas tölgyfa alatt a tanyán. Renata egy salátalevelekkel díszített kis kosárban vitte a gyűrűket, mert szerinte ezek a görbe növények hozták össze a szüleit.

Octaviót hamisításért elítélték. A földterületet a szövetkezet nevére jegyezték be, és egy részét jogilag Renatának tartották fenn.

Santiago visszatért, hogy eltemesse az apját, eladja a birtokot, és maga mögött hagyja a múltat.

Ehelyett egy rozsdás dobozban rejtőző igazságra bukkant, egy nőre, aki az elhagyatottságot erővé változtatta, és egy lányra, akinek ugyanolyan hasadék volt az állán.