Clara letette a telefont. Egy szürke furgon harmadszorra is a taxi mögé fordult. Emiliano rájött, hogy ők is figyelik.

Azt javasolta, hogy nyerjen egy kis időt, és meghagyott neki egy telefonszámot. Egy másodlagos telefonszáma volt, egy weboldalról származó kártya hátulján.

Hazavitte. Aztán visszatért Ramónnal, és beszélni kért Eusebióval.

A könyvelő megérkezett, aktatáskáját szorongatva. Emiliano bocsánatot kért az elbocsátásért. Eusebio beleegyezett, hogy leül, de habozott, mielőtt kezet rázott volna vele.

A dokumentumok több mint 80 millió pesót mutattak be, amelyeket olyan cégeknek küldtek, amelyeknek nem voltak valódi tranzakciói, és amelyek Rebecához, Iván feleségéhez kapcsolódtak. A forenzikus elemzés eltéréseket talált Emiliano aláírásaiban.

Serrano eredeti dokumentumai és feljegyzései hiányoztak. Marina, az ügyvéd titkára és Eusebio keresztlánya, látta az aláírások készítését, és beleegyezett, hogy együttműködik a panasz ügyében.

Vasárnap összegyűjthetném a fájlokat, amíg Serrano Leonor születésnapján volt.

Emiliano úgy döntött, hallgat, amíg meg nem szerzi a bizonyítékokat. Meggyőzte magát, hogy ez védelem, anélkül, hogy megkérdezte volna Clarát, mennyi kárt okozhat neki.

Megtalálta a sapkáját és egy szolgálati jegyzőkönyvet a szekrényében. Amikor megkérdezte tőle, hol volt, azt válaszolta, hogy az irodában.

Clara hallgatott. A taxisofőr kezdett túlságosan hasonlítani arra a férfira, aki mellette alvó volt.

Vasárnap Leonor 72 éves lett. Elénekelték a „Las Mañanitas”-t, és felvágták a tortát. Emiliano néhány percig hinni akart abban, hogy a családja még mindig létezik, ahogyan emlékezett rájuk.

Rebeca kíváncsiságot színlelt a márka iránt, és megkérdezte Clara táskáját. Aztán megbotlott a széke mellett. A táska leesett, és egy gyöngynyaklánc gurult a padlón.

Leonor remegő kézzel vette fel.

– Az enyém.

Rebeka a mellkasára tette a kezét.

– 17 évig rejtegette.

Clara tagadta, hogy hozzáért volna. Iván emlékezett a szállodára és a lelkigyakorlatokra. Serrano felajánlotta, hogy panaszt tesz.

Mindenki Emilianóra nézett.

Rezgett a telefonja: Marina még mindig az irodában volt, és 40 percre volt szüksége a befejezéshez. Ha Serrano bármit is gyanítana, vagy megsemmisítené a fájlokat, vagy ott találná meg.

Emiliano lesütötte a tekintetét, megbénította a bizonyítékok elvesztésének gondolata. Nem kellett felfednie Clara védelmének tervét, de ismét a hallgatást választotta.

„Megint?” – kérdezte a lány.

Nem válaszolt.

– Ön is leült 17 évvel ezelőtt.

Leonor az ajtóra mutatott. Clara felkapta a táskáját, és anélkül távozott, hogy bárki meggondolta volna magát.

Egy patika mosdójában megmosta az arcát, mielőtt hazament a bőröndjéért. A kezét a mosdókagylóra kellett helyeznie, hogy ne remegjen. A tükörképére nézett, és eszébe jutott, ahogy Amália pénzt számolgat, hogy kifizesse a jegyzetfüzeteit az esti órákra. Túl sokat dolgozott ahhoz, hogy úgy éljen, mint akinek minden nap be kell bizonyítania, hogy megérdemli a helyét az asztalnál. Eltette a telefonját, és úgy döntött, hogy elmegy.

Amikor megérkezett az üzenet, amely megerősítette, hogy a dokumentumok biztonságban vannak, Emiliano hazarohant. Clara gyűrűjét a kávéfőző mellett találta, a szekrény felét pedig üresen.

Megszólalt a másodlagos telefon.

– Én vagyok a piros ruhás hölgy.

Clarának el kellett jutnia Tlaquepaquébe, ahol az édesanyja, Amalia tamalét árult, és ahol egy kis háza volt. Felhívta a taxisofőrt, mert még mindig megbízhatónak tartotta.

Emiliano 27-én tért vissza érte. Nem volt bátorsága levenni az álruháját.

Útközben Clara felismerte Anselmo monogramját az érmen és a fehér jelet, ahol levette a gyűrűt.

– Ha még egyszer találkozol a férjemmel, mondd meg neki, hogy ne írjon alá semmit Ivántól.

Emiliano a szokásos hangján szólította meg a nevét. Felnézett, de Eusebio hívása félbeszakította a pillanatot.

Találtak egy hamis végrendeletet Leonortól és egy meghatalmazást, amely alapján a keddre tervezett megbeszélésen a részvényeit használhatja.

Emiliano otthagyta Clarát Amáliánál, és visszament átnézni a dokumentumokat. Éjfél körül ismét megszólalt a másodlagos telefon.

Amália segítséget kért: Klára vérzett, és mentőautóra várt.

Még mindig sapkában érkezett a kórházba. Egy nővér bevezette a szobába.

– Megkérte a taxisofőrt, hogy jöjjön át.

Mielőtt kinyitotta, hozzátett valamit, amitől mozdulatlanná vált.

– Azt mondja, már tudja, hogy ki vagy.

3. rész

Clara sápadt volt, egy infúzióval a karjában. Emiliano levette a sapkáját, mielőtt bement.

A terhesség folytatódott, bár az orvosoknak megfigyelés alatt kellett tartaniuk a lányt. Sírva fakadt, amikor ezt meghallotta, de Clara nem tévesztette össze a megkönnyebbülést egy bocsánatkérésnek.

– Kémkedtél utánam.

Emiliano bólintott.

– És amikor már tudtad az igazságot, hagytad, hogy megalázzanak.

Mesélt Marináról és a fájlokról. Aztán abbahagyta a tervről való beszélgetést, és tudomásul vette a döntését.

– Még kimondhattam, hogy hiszek neked anélkül, hogy vádoltam volna őket.

Clara addig nézte, amíg a férfi tekintete találkozott.

– Megvédhettelek volna, és nem tettem.

Aztán sírt, a fiatal nőért, aki egy kartonbőrönddel távozott, és azért a nőért, aki ismét hiába várt egy szóra.

– Nem akarom, hogy visszajöjj hozzám, mert most már van bizonyítékod.

–Meg akarok tanulni meghallgatni téged, mielőtt szükségem lenne rád.

Clara megengedte neki, hogy leüljön. A megbocsátás tovább fog tartani, mint ez a beszélgetés. Arra kérte, hogy hagyja abba a döntéshozatalt helyette, még akkor is, ha azt állítja, hogy azért teszi, hogy megvédje őt.