Másnap Emiliano meglátogatta Leonort. Megmutatta neki a hamisított aláírásokat, és elmagyarázta, hogy Iván a részvények 20%-át birtokolja, míg ő és Emiliano egyenként 40%-ot. Ez a meghatalmazás lehetővé tenné Iván számára, hogy olyan többséggel képviselje magát, amely nem őt illeti.

Leonor tagadta, hogy bármit is aláírt volna. Később bevallotta, hogy Rebeca olyan gyógyszereket adott neki, amiktől összezavarodott.

Emiliano el akarta kísérni az orvoshoz. Időt kért, hogy megértse, a legkisebb fia is megtehette volna ezt.

Órákkal később sírva hívta. Serrano új dokumentumokkal tért vissza, Rebeca pedig adott neki egy újabb pirulát.

– Ezúttal aláírtam, fiam.

A hívás megszakadt. Ivan üzenetet küldött, amiben gúnyolódott: az anyja alszik, és most már hiteles aláírásuk van.

Emiliano értesítette a hatóságokat, és Ramón kíséretében távozott. Leonort alig eszméleténél találták; az orvosi személyzet kórházba szállította. Rebeca megpróbálta megállítani őket, amíg meg nem látta a mentősöket és a rendőrséget.

Klinikai vizsgálatok során azonosítottak egy nyugtatót, amely nem szerepelt a szokásos gyógyszerei között. A jelentést, a csomagolást és a nyilatkozatokat beépítették a vizsgálatba.

Leonor szégyenkezve és ijedten ébredt. Látni akarta Clarát, de előbb helyre kellett hoznia azt, amit mások megpróbáltak a nevével elkövetni.

Kedden Iván ült a tanácsterem élén. Serrano birtokolta a hatalmat, és egy orvosi jelentést is készített anélkül, hogy ténylegesen megvizsgálta volna Emiliano-t.

Emiliano kockás ingben érkezett. Levette a szemüvegét azok előtt, akik érdeklődni kezdtek az idegen felől.

– A 27-essel jöttem, azzal a taxival, amivel apám felépítette ezt a céget.

Iván megpróbálta ruházatát felhasználni az instabilitás bizonyítékaként. Az ülés elnöke megkérte, hogy hallgassa meg a dokumentumokat.

Eusebio bemutatta a Marina által összeállított bankszámlakivonatokat, aláírás-nyilvántartásokat és aktákban szereplő dokumentumokat. Egy független ügyvéd elmagyarázta a szabálytalanságokat, és kérte, hogy a vitatott meghatalmazáson alapuló minden döntést függesszenek fel.

Ramón megerősítette, hogy fuvart vitt Ivánnak és Serranónak, miközben az orvosnak fizetendő összegről tárgyaltak. A vallomását már benyújtották a hatóságoknak.

Emiliano elolvasta a bátyja üzenetét, hogy Leonor alszik. A szoba elcsendesedett.

Clara a kórházból videohíváson keresztül vett részt az ügyben. Elmesélte a hotellátogatásokat, a pénzt és a fenyegetéseket. Iván ismét megemlítette a nyakláncot.

Leonor tolószékben lépett be, egy ápolónő kíséretében.

– Az a nyaklánc nem bizonyítja, hogy Clara bármit is lopott.

Rebeka felkelt.

Leonor ránézett.

–Tizenhét évvel ezelőtt láttam, hogy kijöttél a szobámból egy táskával a mellkasodhoz szorítva.

Az idős asszony nagyot lélegzett, mielőtt folytatta.

– Inkább az alkalmazottat vádoltam meg, mert zavarba hozott, ha elfogadtam a fiam barátnőjével kapcsolatos gyanút.

Nem mutatta be az emlékét elegendő feloldozásként. Elismerte, mit tett ezzel a gyanúval: elítélte Clarát.

–Bizonyíték nélkül kirúgtalak, és tegnap is megtettem.

A képernyőn Clara befogta a száját.

Leonor kijelentette, hogy visszavonja a meghatalmazást, és személyesen kívánja gyakorolni jogait. Az ügyvédek megkezdték a megfelelő formaságokat. A közgyűlés felfüggesztette a szavazást, és független ellenőrzéshez járult hozzá.

Iván mosolya eltűnt, amikor a rendőrök megérkeztek, hogy végrehajtsák a folyamatban lévő nyomozás során megszerzett házkutatási parancsokat. Neki és Serranónak felelnie kellett a csalásért és a hamisításért. A Rebecához köthető számlákat bírósági felülvizsgálat alá vonták.

Eusebio egyértelmű felelősségi körökkel tért vissza a céghez. Emiliano olyan ellenőrzéseket vezetett be, amelyek nem egy családnév vak bizalmán alapultak.

A felmondást is orvosolták egy olyan megállapodással, amely elismerte a könyvelő jogait. Eusebio azt kérte, hogy tisztázzák a nevét a munkások szemében, mielőtt új irodát kapna. Emiliano összegyűjtötte a személyzetet, és nyilvánosan beismerte, hogy ő engedélyezett egy vádat anélkül, hogy ellenőrizte volna azt.

Clara néhány hétig Amalia házában maradt. Emiliano meglátogatta, amikor beleegyezett, hogy meglátogatja. Beszélgettek a múltról, a terhességről és a kérdésekről, amelyeket Clara megfigyeléssel helyettesített.

Leonor bocsánatot kért anélkül, hogy követelte volna, hogy anyának szólítsák. Azzal kezdte, hogy segített Amaliának a tamaléval, távol attól az asztaltól, ahol általában parancsokat osztott ki.

Clara egy délután meghallotta, ahogy Amália kiment az udvarra. Leonor egy dobozban vitte a nyakláncot, és oda akarta adni neki. Clara gyengéden visszautasította. Nem kellett megtartania a gyöngyöket ahhoz, hogy bebizonyítsa, soha nem lopta el őket. Megkérte, hogy ha jóvá akarja tenni a tetteit, hagyja abba a szobalányok ról való úgy való beszélését, mintha eredendően gyanúsak lennének. Leonor eltette a dobozt, és elkezdte megtudni a nevüket.

A fiú hónapokkal később, reggel 6:10-kor született, 3,5 kilót nyomva. Anselmónak nevezték el.

Emiliano támogatta anélkül, hogy megígérte volna neki, hogy soha nem fog hibázni. Megígérte, hogy nem fogja a félelmet kifogásként használni arra, hogy elhagyja a családját.

Amikor Clara meg akarta újítani a fogadalmát, egy kis ünnepség keretében tették. Ramón a felújított taxival érkezett; az érem még sértetlenül lógott a visszapillantó tükörben.

Clara beszállt hátra a fiával a karjában, Emiliano pedig kalap és szemüveg nélkül nyitotta ki az ajtót.

– Hová szeretne menni, asszonyom?

Mosolygott.

– Egy olyan helyre, ahol rejtőzködés nélkül beszélgethetünk.

Emiliano még nem indította be a motort. Leült mellé, és ezúttal hallgatózott.