Anyám – ezúttal közjegyző előtt – korlátozott meghatalmazást adott, kizárólag orvosi és adminisztratív eljárásokra. Ez nem jogosította fel az ingatlan eladását vagy jelzáloggal való megterhelését. Írásban azt is kikötöttük, hogy az ingatlannal kapcsolatos minden tranzakciót személyesen, közjegyző előtt kell lebonyolítani.

Aztán ellenőriztük a pénzt.

Ott voltak a 36 átutalásom Juliánnak. A leírások is. „Anya gyógyszere.” „Anya orvosi vizsgálata.” „Háztartási kiadások.” Verónica kinyomtatta velem a nyugtákat, és hitelesített bankszámlakivonatokat kért az enyémekről. Bírósági végzés nélkül nem láthattuk Julián magánszámláit, de bizonyítani tudtuk, hogy mit adtam neki, és milyen célból.

Elena beleegyezett, hogy beszél velem aznap este a folyosón.

– Mindent elolvastam – mondtam neki –. Több dolgot is ellenőriztem.

Nem mosolygott.

– Örülök, hogy ezúttal utánanéztél, mielőtt döntöttél.

A kifejezés fájt, mert megérdemelte.

– Szeretnék bocsánatot kérni tőled.

– Kérheted.

– Nem várom el, hogy nekem add.

Keresztbe fonta a karját.

– Ez már értelmesebbnek hangzik.

Bevallottam, amit a legjobban szégyelltem: évekig az emlékeit használtam üzemanyagként. Minden egyes megkötött üzletem abszurd módja volt annak, hogy bebizonyítsam egy távol lévő nőnek, hogy tévedett velem kapcsolatban.

– És míg én azzal dicsekedtem, hogy bármit meg tudok fizetni, te a fizetésedből fizetted anyám szemcseppjét.

Elena az udvarra nézett.

– Én ezt nem miattad tettem.

– Tudom. Ezért ér többet.

Aztán megkérdeztem tőle valamit, amit hangosan ki kellett mondanom.

– Miért nem adtál lehetőséget, hogy válasszak?

Eltartott egy ideig, mire válaszolt.

„Mert féltem. Juliántól, a férfiaktól, akiknek pénzzel tartoztam, de tőled is. Nem hallgattál rám, ha a bátyádról volt szó. Azt hitted, hogy a védelmemmel apád parancsát teljesíted. Azt hittem, ha elmondom az igazat, ellene fordulsz, és minden csak rosszabb lesz.”

– Te döntöttél helyettem.

-Igen.

– És ez is helytelen volt.

Elena bólintott, könnyes szemmel.

–Igen. Rossz volt. Valakit megmenteni anélkül, hogy hagynánk, hogy ő döntsön, szerelemnek tűnhet, de ez lehet irányítás is. Később megértettem.

Ez a válasz megváltoztatott valamit közöttünk. Nem tette Elenát szentté, engem pedig áldozattá. Most először nézhettük ugyanazt a történetet anélkül, hogy tökéletes hősöket találtunk volna ki.

Feljelentést tettünk az Államügyészségen az édesanyámmal kapcsolatos dokumentumok és a gondozására szánt pénzem esetleges sikkasztása miatt. Verónica csatolta a nyugtákat, a közjegyzői tanúsítványt, az Elena által megőrzött régi másolatokat, valamint azokat a legutóbbi üzeneteket, amelyekben Julián ragaszkodott ahhoz, hogy anyám „kérdések nélkül” írja alá.

A hét évvel ezelőtti rész nehezebb lett volna. Egyes tranzakciókhoz szakértői elemzés és bankszámlakivonatok kellettek; mások elévültek, vagy önmagukban nem voltak elegendőek a vád alátámasztására. Verónica ezt anélkül mondta el, hogy megpróbált volna fantáziálni.

– Ez eltarthat egy ideig. És bizonyos dolgok polgári bíróság elé kerülhetnek, nem pedig büntetőbíróság elé.

– Akkor már késő. De dokumentáljuk.

Azonnal töröltem a Juliannak küldött befizetéseket is. Soha többé nem adtam neki pénzt semminek a „kezelésére”.

Két nappal később megjelent anyám házában.

Dühösen érkezett.

– Feljelentettél engem?

Anyám bent volt. Elena is. Kimentem a folyosóra és becsuktam magam mögött az ajtót.

– Benyújtottam nekik a dokumentumokat átnézésre.

– A testvéred vagyok.

– Ettől még nem lesz havi 18 000 peso a pénzed.

Megkeményedett az arca.

–Még itt sem voltál. Most a tökéletes fiút próbálod játszani?

– Nem. Rossz fiú voltam. Pontosan ezért nem fogok többé csekkek mögé bújni.

Julian kiadásokról, szívességekről, benzinről, javításokról kezdett beszélni. Lehet, hogy ezek közül néhány igaz is volt. Számlákat, nyugtákat, bankszámlakivonatokat kértem tőle.

– Nem kell felelnem neked.

– Akkor átadod őket a megfelelő személynek.

Amikor a hamis erőt említettem, abbahagyta a kiabálást.

Nem vallotta be. Nem is kellett volna, az udvaromban. Csak annyit mondott:

– Az a nő megint a családod ellen fordított téged.

Ezúttal nem bedőltem a csalinak.

– Elena nem hangolt fel senki ellen. A dokumentumok kérdéseket tettek fel nekem. Lehetőséged lesz válaszolni rájuk.

Megkértem, hogy menjen el. Anyám elment, mielőtt elérte volna a kaput.

—Julian.

Megfordult.

„Soha többé ne hozz nekem semmit aláírásra” – mondta. „Ha fiadként akarsz látni, gyere ide. Ha hozzám jössz, ne gyere be.”

Julián lesütötte a tekintetét. Most először értettem meg, hogy a legjobban nem a panasz fájt neki, hanem az, hogy elveszítette a kapcsolatát egy olyan anyával, akit magától értetődőnek vett.

A következő hónapok nem olyanok voltak, mint egy film. Másnap senki sem jött ki bilincsben. Az ügyészség információkat kért; egy szakértő áttekintette az aláírásokat és a dokumentumokat; a bank válaszolt a megkeresésekre; a Servicios del Altiplano cég kapcsolatban állt Mauricio Cárdenasszal, Julián régi barátjával. Néhány régi átutalás egybeesett azokkal a dátumokkal, amikor a ranch hiányt regisztrált.

A büntetőeljárás továbbra is folyamatban maradt, mivel meg kellett állapítani, hogy ki készítette a dokumentumokat, és ki mozgatta az egyes számlákat. Mindeközben, ami anyukámnak küldött pénzt illeti, Julián végül polgári jogi megállapodást írt alá, hogy jelentős részét havi részletekben fizeti vissza. Ez nem egy drámai ítélet vagy azonnali büntetés volt. Ez valami kellemetlenebb volt számára: felelősségre vonták, átadták a dokumentumokat, és abbahagyták a család pajzsként való használatát. Kapcsolatunk a minimumra redukálódott. Mondtam neki, hogy akkor beszélhet velem újra, ha készen áll vállalni a felelősséget a tetteiért anélkül, hogy Elenát hibáztatná.