„Egy üzletember volt feleségét több millió dolláros csalás miatt vizsgálják.”

Hector másodszor próbálta elpusztítani Carolinát.

De ezúttal Sebastiannak választania kell a hírnevének védelme és a nyilvános védelme között, akit egykor elhagyott.

3. RÉSZ

Az igazgatótanács rendkívüli ülést tartott.

Hector ügyvédekkel, szerződésekkel és Carolina és Tomás fényképeivel érkezett. Nyugodtan beszélt, mint aki hozzászokott az elbeszélés irányításához.

„Senki sem akarja megtámadni Carolinát” – mondta –, „de az átigazolások az ő nevét viselik. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a bizonyítékokat csak azért, mert Sebastián bűntudatot érez a kudarcba fulladt házassága miatt.”

A tanács elnöke arra kérte Sebastiant, hogy maradjon távol Carolinától, amíg a nyomozás folyamatban van.

– Nem – felelte.

– A cég hírneve veszélyben van.

– Akkor ideiglenesen lemondok a pozíciómról, de nem fogom megismételni ugyanazt a gyávaságot. Hét évvel ezelőtt láttam olyan fényképeket, amelyeket nem kérdőjeleztem meg, és ezzel tönkretettem a házasságomat. Nem fogom újra elhagyni a kényelmem védelme érdekében.

Az ajtók kinyíltak.

Carolina Tomás, Olivia és egy ügyvéd kíséretében lépett be. Mercedes és Raquel mögöttük várakozott.

Hector letett egy szerződést az asztalra.

– Itt van az egyik meghatalmazás, amelyet Carolina írt alá.

Megvizsgálta a papírt.

– Az aláírás az enyém.

A vezetők mormogni kezdtek. Hector elmosolyodott.

Aztán Carolina a dátumra mutatott.

– De én sosem írtam alá ezt a dokumentumot. Egy másik papírról másolták le az aláírásomat.

– Milyen kényelmes! – gúnyolódott Hector.

Mercedes kardiológusa hitelesített dokumentációval érkezett. A szerződésben meghatározott időpontban Carolina a kórházban volt, hogy aláírja az orvosi engedélyt.

A két aláírás azonos volt, csupán egy apró tintapaca volt. A szerződésen az állt, hogy azt személyesen írták alá a cégnél, mindössze 20 perccel később.

– Ez lehetetlen – jelentette ki az orvos. – Carolina egész délelőtt a kórházban maradt.

Tomás egy fémdobozt tett az asztalra. Abban nem létező beszállítóknak küldött átutalások hitelesített másolatai, Héctor által engedélyezett e-mailek és a Carolina által Sebastiánnak kézbesíteni kívánt jelentés nyugtái voltak.

Raquel üzeneteket és felvételeket mutatott be. Az egyiken Héctor hallani lehetett, amint a következőket utasítja:

„Ha Carolina még egyszer megszólal, gondoskodjatok róla, hogy senki ne gondolja őt áldozatnak.”

Olivia végigkövette a teljes pénzügyi folyamatot. Hector mesterséges veszteségeket generált, gyengítette a céget, és részvényeket vásárolt, amikor azok értéke zuhant. Ezután Carolina pénzét felhasználta a cég stabilizálására, és a megmentőjükként tüntette fel magát.

Sebastian arra a férfira nézett, akit több mint 20 éve a testvérének tekintett.

– Te okoztad a válságot.

– Én tartottam életben ezt a céget – felelte Hector.

– Nem. Carolina tette.

Az ügyészség által kiküldött ügynökök beléptek a szobába. Miközben elvitték Hectort, megállt Sebastian mellett.

„Hibáztathatsz engem a csalásért, de nem kényszerítettelek arra, hogy ne bízz a feleségedben. Csak azt mutattam meg, amiben hinni akarsz.”

Sebastian nem válaszolt.

Ez a mondat fájt, mert igaz volt.

Hector bukása nem tette ártatlanná. Hector hamisított, lopott és manipulált. De Sebastian volt az, aki öt percig nem volt hajlandó meghallgatni.

Napokkal később a média helyreigazította a történetet. Sebastián sajtótájékoztatót hívott össze, és elutasította az ügyvédei által készített beszédet.

– Hét évvel ezelőtt olyan tettekkel vádoltam Carolina Olverát, amiket nem követett el. Hamis dokumentumokkal csaptak be, de senki sem hamisította meg a döntésemet, hogy nem hallgattam rá. Ez az én felelősségem.

A kamerák előtt elmagyarázta, hogy Carolina eladta az örökségét, hogy megmentse a céget, több száz munkahelyet és Mercedes házát.

–Évekig azt hitték, hogy elvett valamit a családomtól. Az igazság az, hogy többet adott, mint bármelyikünk el tudta volna képzelni.

Ezután független szakértők kiszámolták, hogy Carolina mennyi részvényt kapott volna, ha a befektetését megfelelően regisztrálták volna. Sebastián elé tette a dokumentumokat.

– Ez az övé.

– Nem akarom, hogy bűntudatból fizessenek érte.

„Nem az én hibám. Ez egy olyan ingatlan, aminek kezdettől fogva a tiédnek kellett volna lennie. Nem kell megbocsátanod nekem, vagy visszajönnöd az életembe, hogy visszaszerezd.”

Csak ezután írta alá Carolina.

Nem kastélyt vett. Szövetkezetet alapított kisgazdák és piaci árusok számára. Hűtőházakat épített, átlátható könyvelést, jogi tanácsadást és túlzottan magas kamatlábak nélküli kölcsönöket kínált.

Sebastian felajánlotta, hogy adományozza a pénzt az építkezésre.

– Nem – válaszolta Karolina.

Vita nélkül elfogadta.

Aztán hozzátette:

—A szövetkezet ugyanolyan feltételekkel igényelhet üzleti kölcsönt az Alimentos Rivastól, mint bármely más tag.

– Ez nekem igazságosnak tűnik.

Ez volt az első alkalom, hogy Sebastian pénze anélkül lépett be Carolina életébe, hogy szándékában állt volna a szerelem helyébe lépni.

Hat hónappal később megnyílt a szövetkezet. Mercedes korán érkezett a régi táskájával.

– Narancsra, szőlőre, őszibarackra és szilvára van szükségem.

– Túl sok gyümölcsöt veszel – mondta Sebastian.

– Most már tudod, miért.

Carolina megtöltötte a zacskót, és elrejtett néhány plusz narancsot az idősek otthona számára. Mercedes úgy tett, mintha nem venné észre.

Sebastian rájött, hogy az anyja nem Carolina megmentésén dolgozott. A két nő segített egymásnak anélkül, hogy számon tartotta volna a dolgait. Az egyik gyümölcsöt vett a stand támogatására; a másik pedig az időseknek szánt termékeket adott hozzá.

Záróra közeledtével Sebastian dobozokat rendezgetett Carolinában.