Áprilisban a szomszédunk felajánlotta, hogy Franknél lakik, amíg elmegyünk egy koncertre.

Azon a délutánon Frank megijedt, mert nem ismerte fel a lányt.

Otthon maradtunk.

Júniusban felvettünk egy gondozót, hogy egy délutánt a strandon tölthessünk.

Alig értünk a parkolóba, amikor a gondozó máris szólt.

Frank bezárkózott a fürdőszobába, és nem volt hajlandó kijönni.

Ezután többnyire felhagytunk a próbálkozással.

Egyik este az ágyban megkérdeztem Owentől:

„Ha most egy teljesen hétköznapi dolgot tehetnél, mi lenne az?”

Gondolkodott rajta.

„Menj el egy moziba.”

„Ennyi az egész?”

„Ülj a sötétben. Egyél túlárazott pattogatott kukoricát. Felejts el mindent két órára.”

„Milyen film?”

Napok óta először elmosolyodott.

„Az új Pókember.”

Nevettem.

„Harmincnyolc éves vagy.”

„Gyerekkorom óta mindegyiket láttam.”

Aztán a mosolya kissé elhalványult.

„Az apám szokott engem vinni.”

Csendben maradtam.

„Ez volt az egyetlen hely, ahová elmehettünk, ahol nem kiabált” – mondta Owen. „Nem lehet végigkiabálni egy filmet anélkül, hogy mindenki észrevenné.”

Elfordította a tekintetét.

„Mindig biztonságban éreztem magam ott.”

Nyúltam a keze után.

„Akkor megyünk.”

Majdnem három hétig tartott a szervezés.

Találtam egy gondozót egy Mrs. Pham nevű ügynökségen keresztül.

Húsz évet töltött a demenciagondozás területén.

Kétszer is eljött hozzánk a film előtt, csak hogy Frank megszokja.

Amikor másodszor látogatta meg, az anyja nevén szólította.

Nem javította ki.

Egyszerűen csak megkérdezte,

„Akarsz westernt nézni?”

Kettőt néztek.

A nyitóhétvégére foglaltam le a 8:30-as előadást.
Két foglalt hely.

F sor.

Pontosan középen.

Még egy Pókember pólót is vettem Owennek viccből.

Büszkén viselte.

Azon a péntek estén Frank a foteljében aludt, amikor elindultunk.

Mrs. Pham a közelben ült és kötögetett.

– Menjetek – mondta nekünk. – Érezzétek jól magatokat! Majd szólok, ha bármire szükségem lesz.

Owen az ajtó közelében ólálkodott.

„Mi van, ha zavartan ébred?”

„Tudja, mit kell tennie.”

Megfogtam a kezét.

„Két óra, Owen. Ma este nem kell gondozónak lenned. Férfiként mehetsz moziba a feleségével.”

Mosolygott.

„Csak egy fickó a moziban.”

“Pontosan.”

A színház zsúfolásig megtelt.

A gyerekek szuperhős jelmezeket viseltek.

Tizenévesek tolongtak a büfénél.

A hallban vaj, cukorka és az a furcsa szőnyegillat terjengett, ami minden moziban megtalálható.

Owen mély lélegzetet vett.

„Hiányzott ez az illat.”

„Borzalmas szaga van.”

„Szabadság illata van.”

Vettünk pattogatott kukoricát és üdítőket.

Owen úgy vitte a vödröt, mint egy trófeát.

Amikor elértük a helyünket, hátradőlt a fotelben és felsóhajtott.

„Ez tökéletes.”

A fejemet a vállának támasztottam.

Átkarolt.

Aztán suttogta:

“Köszönöm.”

„A film után megköszönheted.”

„Nem. Köszönjük, hogy idehozott minket.”

A fények elhalványultak.

Aztán egy család ült közvetlenül mögöttünk.

Egy apa.

Egy anya.

És a fiuk, Ethan, aki úgy kilencévesnek látszott.

Az apa hangosan beszélt a telefonján.

Az anya üzenetet írt.

Ethan egy Pókember-pólót viselt, ami majdnem ugyanolyan volt, mint Owené, és egy hatalmas vödör pattogatott kukoricát cipelt a kezében.

Közvetlenül mögöttem ült.

Mielőtt véget értek volna az előzetesek, valami nekinyomódott az ülésem támlájának.

Aztán megint.

És újra.

Megfordultam.

Ethan világító tornacipője a székemhez nyomódott.

A szülei mindketten a telefonjukat bámulták.

– Elnézést – mondtam udvariasan. – Megkérhetné, hogy ne üljön fel az ülésemre?

Az anyja a szemét forgatta.

Az apja felsóhajtott.

„Ethan. Lábfejjel lefelé.”

A fiú lehúzta a cipőjét.

Körülbelül három percig.

Aztán elkezdődött a film.

A pattogatott kukoricával is így volt.

Ethan minden nevetésnél a szájához öntött egy maréknyit.
Meglepően sok hiányzott.

Néhányan a padlóra hullottak.

Néhány rám szállt.

Az első pár darab a vállamat érte.

Aztán az egyik belegabalyodott a hajamba.

Owen átnyúlt és elvette.

„Pattogott pattogatott kukorica van a fürtjeidben.”

„Észrevettem.”

Eltávolított egy másikat.

Aztán egy másik.

Egy perccel később egy nagyobb maroknyi repült előre.

A pattogatott kukorica lepattant a fejemről és a vállamról.

Az egyik darab eltűnt a pólóm hátulján.

Megfordultam.

„Kérlek, hagyd abba a pattogatott kukoricával való dobálást. Folyton rám csapódik.”

– Nem dobál semmit – mondta az apa anélkül, hogy levenné a tekintetét a telefonjáról. – Eszik.

„Néhány méterrel hiányzik.”

Az anya végre felnézett.

„Ő egy gyerek.”

Újra megfordultam.

Ez volt az első kiruccanásunk hét hónap után.

Nem akartam idegenekkel vitatkozni.

Owennek dőltem, és megpróbáltam Pókemberre koncentrálni.

A karja átölelt.

Aztán észrevettem a hüvelykujját.

Dörzsöli az ujját.

Ezután a dolgok rosszabbra fordultak.

Ethan elkezdte folyamatosan rugdosni a székemet.

Hangos jelenetek alatt szinte figyelmen kívül tudtam hagyni.

Csendes jelenetek alatt minden rúgás hatalmasnak érződött.

Puffanás.

Puffanás.

Puffanás.

A közelben állók elkezdtek megfordulni.

Aztán valami hideg csapódott a tarkómnak.

Szóda.

Újra megfordultam.

„Kérlek, hagyd abba a székem rugdosását.”

Az anya hangosan felsóhajtott.

„Megnéznéd csak a filmet?”

„Próbálkozom.”

„Kilenc éves. Mire számítasz?”

„Azt várom, hogy megkérd, hogy hagyja abba.”

„Már megtettem.”

– Háromszor – mondta mögöttük egy idősebb férfi.

Mindenki hátranézett.

A férfi megigazította a szemüvegét.

„A mi veszekedésünket is zavarja.”

Ethan apja végre felnézett.

„Maradj ki belőle.”

„Akkor lett belőle az üzletem, amikor üdítő landolt a feleségem pénztárcájában.”

Az apa a szemét forgatta.

Aztán Ethan ismét belerúgott a székembe.

Kemény.

Normális esetben Owen nem szólt volna semmit.

Azzá képezte magát.

Az ember, aki tolerálta.

A férfi, aki elnyelte a kellemetlenséget.

A férfi rettegett attól, hogy a határozott beszéd valahogy Frankké változtatja.