Alacsonyabbnak tűnt, mint az a férfi, akire emlékeztem.

– Owen?

„Szia, apa.”

„Elmentél moziba?”

“Igen.”

„Mit láttál?”

„Pókember.”

Egy halvány mosoly jelent meg Frank arcán.

„Azokat szoktuk nézni.”

Owen leült mellé.

„Emlékszem.”

Frank lenézett a kezeire.

„Nem voltam mindig jó hozzád.”

Owen nem szólt semmit.

„Mostanában sokat elfelejtek.”

Frank keze enyhén remegett.

– De emlékszem néhány dologra.

A fiára nézett.

– Emlékszem a parkolóra.

Owen megdermedt.

– A kiömlött ital – folytatta Frank.

„Kicsi voltál.”

A hangja elcsuklott.

– És dühös voltam.

Frank megrázta a fejét.

„Az apám is ilyen volt.”

Szégyenlősnek tűnt.

„Megígértem magamnak, hogy nem leszek olyan, mint ő.”

Hosszú szünet.

„De valahogy mégis megtettem.”

Owen csendben ült.

„Sajnálom, fiam.”

Frank egyenesen ránézett.

„Nem tudom, meddig fogok még emlékezni arra, hogy ki vagy.”

Könnyek szöktek a szemébe.

„Szóval el akartam mondani, amíg még tudtam.”

Owen kinyújtotta a kezét, és megfogta az apja kezét.

– Valami történt ma este – mondta.

„Volt egy fiú a színházban.”

Frank hallgatott.

„Az apja megragadta, amikor feldühödtek.”

Owen szünetet tartott.

– És valaki közbelépett.

Frank meglepettnek tűnt.

“WHO?”

Owen habozott.

“Nekem.”

Frank arca megváltozott.

Megszorította Owen kezét.

“Jó.”

Újra suttogta a szót.

“Jó.”

Aztán mondott valamit, amit soha nem fogok elfelejteni.

„Bárcsak valaki megtette volna ezt helyetted.”

Owen szeme becsukódott.

„Én is.”

Frank lenézett.

„Bárcsak valaki megtette volna helyettem.”

A két férfi csendben ült.

Aztán Owen előrehajolt és megölelte az apját.

Halkan becsuktam az ajtót, és bementem a konyhába.

A mosogatónál álltam, és pattogatott kukoricát szedtem ki a hajamból.

Huszonhárom darab.

Számoltam.

Másnap reggel Frank semmire sem emlékezett a beszélgetésből.

„A lánynak” nevezett.

Megkérdezte, hol van a felesége.

Panaszkodott a kávéra.

Owen gyengéden emlékeztette rá, hogy az édesanyja négy évvel korábban halt meg.

Frank úgy sírt, mintha most hallaná először.

Owen megfogta a kezét.

De valami megváltozott Owenben.

Két héttel később elmentünk ebédelni.

Owen hagyma nélküli hamburgert rendelt.

Hagymával borítva érkezett.

A tányért bámulta.

A hüvelykujja dörzsölődni kezdett az ujjához.

Aztán megállt.

Felemelte a kezét.

“Elnézést.”

Odajött a pincér.

„Nem kértem hagymát. Kérhetnék még egyet?”

„Abszolút. Elnézést kérek.”

A pincér elment.

Owenre meredtem.

“Mi?”

„Visszaküldted.”

„Nem szeretem a hagymát.”

„Nyolc éve ettél olyan hagymát, amit nem akartál.”

Mosolygott.

„Sosem szerettem őket.”

Ugyanazon a héten Owen felhívta Lisát.

– Nem – hallottam nyugodtan mondani. – Nem kérem, hogy végleg magaddal vidd apát.
Szünet.

„Arra kérlek, hogy gyere el egy hétre novemberben, hogy Jennával tudjunk egy kicsit pihenni.”

Újabb szünet.

„Vannak gyerekeid és munkád. Értem.”

A hangja nyugodt maradt.

„Mi is.”

Aztán azt mondta:

– Ő a te apád is.

Végül letette a telefont.

Kissé megdöbbenve lépett be a konyhába.

„Igennel válaszolt.”

Mosolyogtam.

„Végre megkérdezted.”

Körülbelül egy hónappal később Tamika felhívott minket a színházból.

Azt mondta, valaki otthagyott valamit Owennek.

Átautóztunk.

Tamika a hallban várt minket, a kezében egy fehér borítékkal.

„Egy nő járt itt múlt héten” – magyarázta. „Kérdezett a Pókember-pólót viselő férfiról.”

Owen ránézett.

„Mondtam neki, hogy nem adhatok ki ügyféladatokat. Úgyhogy ezt hagyta ott arra az esetre, ha valaha visszatérnél.”

A borítékban egy rajz volt.

Pókember.

Legalábbis egyértelműen Pókembernek kellett volna lennie.

Hatalmas volt a feje.

Az egyik kar sokkal hosszabb volt, mint a másik.

Alul, gondos kézírással, a következő szavak álltak:

A PÓKEMBER-INGES SRÁCNAK.

KÖSZÖNÖM.

ETHAN-TÓL.

Owen mindkét kezével tartotta a rajzot.

Volt egy levél Ethan anyjától, Nicole-tól is.

Elmagyarázta, hogy aznap este dühös volt ránk.

Owennél.

Rám.

A színházigazgatónál.

De amikor Owen megkérdezte Ethant, hogy azért viselkedett-e rosszul, mert azt akarta, hogy valaki felfigyeljen rá, valami megváltozott.

Nicole rájött, hogy nem emlékszik, mikor nézett utoljára igazán a fiára anélkül, hogy telefonált volna, vagy a közelben vitatkozott volna valaki.

Ő és Brad már régóta küzdöttek.

Úgy gondolták, Ethan túl fiatal ahhoz, hogy megértse.

Mindent megértett.

A család tanácsadásba kezdett.

Ethan is személyesen járt valakivel.

A tanácsadó megkérte, hogy rajzoljon le egy személyt, aki biztonságban érezte magát.

Owent rajzolta.

Mivel Ethan nem tudta Owen nevét, „Pókember-inges srácnak” nevezte.

Brad is elkezdett tanácsadásra járni.

Most először beszélt a saját gyermekkoráról és az apjáról, aki keményen bánt vele.

Nicole nem tudta, hogy vajon fennmarad-e a házasságuk.

De azt mondta, hogy a dolgok változnak.

Brad eltette a telefonját, amikor Ethannel töltötte az idejét.

Nicole igyekezett igazán odafigyelni rá.

És Ethan jobban aludt.

A levél végén megköszönte Owennek, hogy megszólalt, amikor könnyebb lett volna csendben maradnia.

Aztán jött egy utóirat.

Ethan befejezte a Pókember filmet az apjával.

Azt akarta, hogy Owen tudja, hogy a befejezés kiváló.

És megígérte, hogy nem rontja el.

Owen a hallban állt, a kezében azzal a ferde rajzzal.

Tamika szeme könnyes volt.

„Húsz év alatt, amit itt töltöttem” – mondta –, „még soha nem kaptam köszönőlevelet senkitől, akit én kértem volna meg, hogy távozzon.”

Owen a rajzra nézett.

„Túl hosszú a karja.”

– Tökéletes – mondtam.

Owen elmosolyodott.

“Igen.”

„Az.”

Három héttel később visszatértünk a színházba.

Lisa Frankhez repült, hogy ott aludjon.

Ezúttal megértette, mennyire nehézzé vált a gondozás.

Megígérte, hogy rendszeresen fog jönni.