A mostohája a lehető legmegalázóbb házasságot intézte el neki… de a terv kudarcot vallott.

1936 tavaszán, amikor a szekerek még mindig port kavartak Coatepec utcáin, és a híreknek napokba telt, mire átkeltek Veracruz hegyein, Doña Ramona Ortega úgy döntött, hogy mostohalányának azt a házasságot választja, amelyet az egész régió legmegalázóbbjának tartott.

A lány neve Florencia volt; 19 éves volt, és Don Jacobo Ortega, egy köztiszteletben álló szabó lánya, aki három téllel ezelőtt halt meg tüdőgyulladásban. Azóta a fiatal nő mostohaanyja parancsai szerint élt: főzött, mosott, mások ruháit foltozta, és némán tűrte, hogy a nő minden alkalommal haszontalannak nevezze, amikor kifogást talált.

Azon a reggelen Doña Ramona berontott a szobába, és egy virágos ruhát dobott az ágyra.

– Vedd fel, és igazítsd meg a hajad. Ma találkozol a férfival, akihez feleségül mész.

Florence érezte, hogy kihűl a keze.

—Kiről beszélsz?

—Gabriel Alcázartól, a Santa Aurelia birtok legidősebb fiától.

Már a név önmagában is elég volt ahhoz, hogy megijessze. Ramona évekig arrogánsnak és kegyetlennek írta le az Alcázar családot. Azt mondta, hogy Don Severo, a földbirtokos, elvette a földet a parasztoktól; hogy a felesége, Doña Mercedes megvetette a szegényeket; és hogy Gabriel egy engedelmes nőt keresett, akit szolgálólánynak adhatott át.

– Miért akarsz engem pont annak a családnak átadni?

Ramona elmosolyodott, és a tükörképére nézett.

–Mivel árva vagy, nincs hozományod, és senki más nem kérdezősködött felőled. Hálásnak kellene lenned, hogy valaki hajlandó befogadni.

Florencia néhány percre bezárkózott a szobájába, hogy visszatartsa a könnyeit. Nem utasíthatta vissza: a ház, apja műhelye, sőt még a ruhái is, amiket viselt, Ramona felügyelete alatt álltak. Azonban megfogadta magának, hogy nem fogja hagyni, hogy egy idegenhez férjhez menjen.

Ha Gabriel Alcázar olyan szörnyű volt, mint ahogy mondták, akkor sikerülni fog elérnie, hogy elutasítsa.

Az úton Santa Aureliába elviselhetetlenül akart viselkedni. Azt fogja mondani, hogy nem tud főzni, lustának tetteti magát, és annyi baklövést követ el, hogy a fiatalember könyörögni fog, hogy soha többé ne láthassa.

A szekér átszelte a kávéültetvényeket, mígnem egy kék ablakú fehér házhoz ért. Florencia fegyveres őrökre és remegő szolgákra számított, ehelyett azonban csirkéket látott csiripelni az udvaron, gyerekeket játszani az istálló közelében, és munkásokat, akik fejüket meghajtva üdvözölték a tulajdonost.

Doña Mercedes liszttel hintett kötényben lépett ki üdvözölni őket.

– Üdvözlöm. Épp most vettem ki az ánizskenyeret a sütőből.

Ramona erőltetett udvariassággal válaszolt. Florenciának alig volt ideje köszönni, mert abban a pillanatban megjelent Gabriel.

Huszonhat éves, magas, napbarnított bőrű és a munkától kérges kezejú férfi volt. Nem farmerruhát viselt, hanem pamuternadrágot, kopott csizmát és feltűrt inget. Levette a kalapját, hogy üdvözölje a látogatókat.

– Megtiszteltetés számomra, hogy megismerhetem, Florence kisasszony.

Meglepte a tiszteletteljes hangvétele, de eszébe jutott a célja.

A szobában Ramona elkezdte kínálni, mintha áru lenne.

–Florencia engedelmes lány. Hímez, főz, és soha senkinek nem mond ellent.

– Ez nem igaz – vágott közbe a fiatal nő. – Nem tudok hímezni, és minden, amit csinálok, megég. Tegnap összekevertem a sót a cukorral, és elrontottam a kávét.

Ramona majdnem megfulladt.

Doña Mercedes hangosan felnevetett, míg Gabriel egyre növekvő kíváncsisággal figyelte Florenciát.

„Különben is horkolok” – tette hozzá. „Olyan hangosan horkolok, hogy felébresztem a kutyákat. Rosszkedvűen ébredek, utálok korán dolgozni, és félek a tehenektől.”

Gabriel most először mosolygott.

– Legalább kimondja, amit gondol. Ez ritka erény ebben a teremben.

Florence nem erre a válaszra számított.

Evés közben úgy tett, mintha nem ismerné a jó modort, teli szájjal beszélt, és kiöntötte a kávét az asztalterítőre. Doña Mercedes látszólag nem sértődött meg. Egyszerűen csak letörölte a foltot, és felajánlott neki egy másik csészét.

Amikor elérkezett a távozás ideje, Florence még egy utolsó katasztrófát próbált okozni. Úgy tett, mintha megbotlana egy asztal mellett, amelyen egy porcelánkancsó pihent. Gabriel egyik kezével a kancsó után nyúlt, a másikkal pedig megragadta a fiatal nő karját.

Egy pillanatig szemtől szemben álltak.

– Vigyázz – mormolta. – Kár lenne, ha pont akkor sérülnél meg, amikor kezdem élvezni a látogatásodat.

Florence érezte, hogy lángol az arca.

Visszafelé menet Ramona dühös volt.

– Úgy viselkedtél, mint egy vadember!

– Talán így nem hívnak meg újra.

Három nappal később azonban megérkezett egy levél. Gabriel engedélyt kért, hogy a következő vasárnap ellátogasson Firenzébe.

Így kezdődött az udvarlás szigorú megfigyelés alatt. Gabriel az asztal egyik oldalán ült, Florencia a másikon, Ramona pedig a közelben maradt, és úgy tett, mintha varrna, miközben minden szót hallgatott.

Florence tovább kereste a kegyetlenség jeleit, de nem talált semmit. Gabriel keveset beszélt, és soha nem dicsekedett a földjével. Elmesélte neki, hogyan építettek iskolát a munkások gyermekeinek, és hogyan szervezett élelmiszerkosarakat az édesanyja a rossz termés idején.

Egyik délután Doña Mercedes őrszeme alatt körbevezette Florenciát Santa Aureliában. A fiatal nő látta, ahogy megáll, hogy segítsen egy idős férfinak egy zsákkal. Észrevette, hogy az öregember minden munkást név szerint ismer, és a gyerekek félelem nélkül szaladnak elé.

Doña Mercedes egy kosarat hagyott egy özvegyasszony háza előtt, és megkérte, hogy ne árulja el, ki küldte.